Két nyüzsgő probléma az ember fejében - összefüggő okok és okozatok labirintusa - és máris borul az éjszakai fekvés-alvás-reggellesz ciklus. Hosszú ideje lakik fölöttük egy szép vastag szőnyeg, rövidebb ideje Aladdintalan. Most aztán vagy lesz valami, vagy megy valahová, de most megint itt nyüzsög. Seprű növeszti a döntésképtelenséget... mikor reggel lesz, ugyanez lesz.

Egyszer majd jó lenne összeszedni a karácsonyságot és eldobni a kellségeket. Egyszer majd jó lenne merni a gyerekneklennit, ismét, legalább egy kicsit, ha már fenyő van és fények és ünnep. Egyszer majd jó lenne összeszedni, hogy mi mit jelent, legalább arra a pillanatra, aztán úgyis minden megváltozik, mert a lényeg, a felnőtt, az a minden és megváltozik. Vagy el.

Pedig nagypelyhes hó hullott szenteste, mégis ma kezdődött el a karácsony igazán - csendesen, lassúságosan, odafigyelhetősen. 'Nagy a zaj körülöttem' - régi mondat, most reciklálnom kell. Mégis, mintha szétcsúszott volna az időpálya, előbbre tart a bal sín, mint a jobb, vajon...?

Úti gyűjtemény az ablakos füzetből: belesutyorog a fülszövegbe, verbális divatcikk, megérkeztünk Médiamarkt-ba a vonattal... A sikoly. A Munch például. Möncs meg uram engömet, mert elnyel a mély.... hiába minden, a kiejtés rossz! Múnk az. Munka?

Zöldfejű.

Ha a karácsonyi hangulat huss meg se jött... folyik el az idő a semmibe és nem érzem az értelmét, fogynak a rántott csirkecombok, ennél több nem történik. A hó is csak annyira fehér, hogy a zúzmarával versenyezhet.

Mert mi az hogy feladni. Mert az elmenekülés miért nem old meg semmit. Mert a földi élet szenvedés.

Elvállaltam egy nagyon hajnali felkelést. Elindulni sötétben és megérkezni akkor, amikor már világos van. Fordítva szoktam, mint mindent, de most ezt is ki kell próbálni, hátha helyrerázódik a világ.

Különösek az éjfélkor életbe lépő európai uniós újdonságok, politika akár vagy egyéb intézkedések. Személyes történelem, magánság és mindig ott az a kérdés, amire sehogyse tudok máshogy, csakis igennel válaszolni. És benne van a 'jó' szó is, persze előbb a könnycseppek.

Várni kell és nem lehet mást tenni, várni kell, míg megjön a fény. Az állandó és a behívott sötétség árt. A reményhal bekampecol, szleng itt ez a mondat, jobbról balra leng és tekegolyóként kell, hogy homlokon üssön, várni kell aztán, türelem.
*
Ja igen, szolárium.

Valahogy mostanában minden várakozásomon felül kedvesek velem a doktorok, az összes, akit ismerek, mind mind mind... Az egyik éppen tegnap mondta, hogy ne kapkodjak és ráérek és majd, majd, majd... majd januárban látjuk egymást. Most jó, már belejövök a lábadozásba nagyon.

Ajándék spirituálék, fotelba gyömöszölt takaró, tea, andalító szövegek, vastag zoknik és egy kis csoki. Ennek van ma ideje. Mert mindegy, mi van odakint, bent rend van és semmittevés, karácsonyez rulez.

A sok napi sötétség egészen barlangosította a lakásunkat, nem is csoda, hogy már lassan két napja ki sem mozdultam. Estére már bizony fáj ez a lustázás, az eddigi sétakilométerek áldásos hatását simán le tudtam rontani magamnak. Vigyázni kell a lustaságmágnesre, vigyázni.

ALL JOURNEYS HAVE SECRET DESTINATIONS OF WHICH THE TRAVELLER IS UNAWARE.

A gép szárnya alatt mintha csillár függött volna: szülővárosa fényei ragyogtak a sötétben. A várost az autópályák szikrázó gyöngysorai övezték körül. A mondatot Martin Buber könyvéből másolta ki. Nem tudta, hova vezet az útja. Remélte, hogy van valami titkos célja. Miközben a gép ereszkedni kezdett Arlanda felé, jegyzetfüzetét elpakolta a táskájába. Ezek a vékony füzetek, melyekbe az évek során a különféle könyvekben olvasott gondolatokat és idézeteket jegyezte le, nagy kupacban porosodtak egy polcon a hálószobájában. Egyszer végig kellene olvasnia őket.

/Agneta Pleijel: Egy tél Stockholmban/

Lassan már unalmas a zingerszegény környezet itthon és akkor most hogy is van, hogy mégse bírok elindulni, pedig most még nem is kell sokat menni a szemközti nagy házig. Hátha ott még adnak három hetet, elméletileg ennyi van még hátra. A lábam ozom szépen tovább, bár ezt is unom, hogy sok mindent még nem bírok megcsinálni. Sose voltam huzamosabb ideig tropa, most már elég volt belőlem így.

Okosan és megbeszélve nyitáskor vásároltunk, hahh, így elviselhető a nagy karácsonyi sopping láz. Most már csak az igazi ajándékok vannak hátra, amelyeket nem lehet megvenni. Magát a 'karácsony' szót említve és meghallva mindig egy lista ugrik az eszembe, sajnálom a világot, hogy csak a negyedik helyen áll az egész eredeti értelme.

Az meg már mekkora lassulás és figyelmetlenség, hogy internet miatt ismét szénné égett az ebéd... Illetve felét sikerült megmenteni.

Hoppá, ismerős hangulatot érzek. Lehet, hogy van gyógyrosszkedv is? Ha hét nap múlva megkönnyebbülést érzek, akkor tudhatom, hogy már rendben vagyok.

Mostanában elaludtak a hajnalok, álmodnak a reggelek, csipás néha a kora délelőtt, szóval most nincsenek fésületlen reggeli gondolatok. Nincsen sietés sem, néha a szomszéd levesének majdnem kész illatára ébredek. Felkelni is szépen csak kényelmesen! - mondom és tudom, hogy még harminc nap és nincs több.

Vers a konyhában: költött káposzta.

Tíz nap telt el, azóta teljes felfordulás, nyugtalan másodpercek vagy éjjeli órák, nehéz átmenet a vízszintesből a függőlegesbe. Nehezen emésztem, hogy rokker vagyok, nincs hasizom és minden nagyobb mozdulat előtt gondolkodni kell. Szokatlan befeléfigyelést kényszerít a seb, jókora lassulása van a mókuskeréknek, mégis a legjobban a fotelbanülés lehetőségét hiányolom. Sérelmezem titkon, kellett ez?! Persze, mert minden más jobb, mint korábban, csak az a fotelozás... folyománya az ügynek a hisztérikus nemdohányzásom, tizenhat kísértő pillanaton túl.

Tizenötödik levél

Jól emlékszem a napra, mikor megértettem, hogy mi volt az, amit meg kellett értenem. Reggel volt. Nem lehet minden időben mindent gondolni. Vannak reggeli gondolatok, amelyekben a harmat ragyog. Csípősek, élesek, tiszták, gyengédek. Születő, ébredő, szemüket kinyitó gondolatok ezek. Egészen mások, mint a délelőttiek, amelyekben a nap fölfelé megy, mások, mint a déliek, a teljes fény gondolatai, a tetőre-érés. A délután érett, nyugodt, elcsendesedő lehajlása is más, az est melankóliája, halálra-készülődése, s az éjszaka határtalan és feneketlen bizonytalansága. Jegyzeteimen azonnal felismerem az írást, mikor készült. Reggel, igen reggel értettem meg minden sorsomban fontosat.
Kimegyek a tornácra, nagyot lélegzem, lenézek a síkságra, hallom a cinkét, és egyszerre tudom. Langyos április. A szemben lévő dombon a mandula és az őszibarack virágzik. Az ég kék, egészen pacsirtadal-kék, a ritka és világos ágak között. A borsó éppen virágzásnak indul, a barna földön gyermekzöld csírafoltok, a saláta, a kelő bab, répa, petrezselyem. A levegő könnyű, mint egy ismeretlen üde forrás vize. Lent fürödtem a kútnál, rigó szállt el fölöttem az erdő felé, messziről kakukk szólt. Sóhajtottam, hogy a világ milyen szép tud lenni. S akkor eszméltem fel arra, hogy megértettem.
Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű a teljes álarctalanság. A derű nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen. Minden állapot a nála mélyebbnek maszkja. De a derű van a legmélyebben. S ami a legmélyebben van, az van legfelül, mélynek lenni annyi, mint egészen fent lenni, egészen a felszínen, és kinyílni tudni.
E mélységben az ember csak igazat talál, mert önmaga is igaz lett. A világ átlátszó. Elfelejtettem minden szenvedést, s ezért nincs bennem semmi zavar és nyugtalanság és homály. Ragyogni pedig annyi, mint mindent érteni. Sorsomat úgy veszem kezembe, mint a kristályt.
Ott állok a kútnál, és reám mosolyog a friss elíziumi zöld. Ha volt még homály, eloszlott, ha volt még elzártság, kinyílott, ha volt még maszk, lehullott, ha volt még burok, felszakadt. A derűs és kristályos reggelben úgy állottam ott a kútnál, mint egy isten. Az öröklét határán, belenéztem a napba, magam is, mint a nap, tündöklő kristály, és mosolyogtam. Az ilyen pillanatokban az ember mindent megért.

/Hamvas Béla: A magyar Hüperion - II. rész/

Egészségügyi kihagyás a reggelekből, hosszú és mozgalmas két hét után talán a napokban visszaáll valamiféle normális életritmus. Már csak a ritmusát várom vissza, tartalmában több mindent cserélek, nem félek és kaptam új esélyt.

Hó.











(netes szerzemény)

Zűrzavar under construction. És semmi elmélkedés november hetedikére való tekintettel. Csak retrófilmen halványan mosolyogni, erről szólhat az ének.

Mindig tanul az ember tartásról, gerincről és előrelátásról. Jajj, csak miért utólag és hol van az az idő, amikor már előre és biztosan és tudni fogom, hogy így jó, és sehogy máshogy. Egyelőre példa van, ennek örülök, csak el ne vesszen, ezen aggódom, viszont egy szál aranyfonál azért még megvan.

Az utolsó melegnek mondható és fényes őszi napokban jócskán jutott idő fák közti sétára, színorgiát fényképezésre és beszélgetésre. Lepörgött a mókus kerekes stressze, nincs már napi félelem a hátulról mellbe támadásoktól, nem adom és nem kapom ezeket. Megérett az idő a jó előkutatására, belső kis értékelésére, no hát akkor pedig ezután a váltásra. Paranoid hírek persze folyamatosan érik az embert, kivonult bozótharcból, más bőréről hallani ezt azért mégse kényelmes, de ahogy érzem, hasznos. Kevés terv az, ami sikerült, de sok van, ami sikerült, csak máshogy. Reload. Changes. Need. Megbeszéltük ezt is, most itt veszekszem önmagammal.

egy özvegy nagy platán
táncolt a réten át
körötte levegő-óceán

a levelek nevetnek, hullanak, peregnek
a gyerekek gesztenyét keresnek
szeretők nevetést ölelnek
alattuk szőnyeg
és
a levelek vörösbe vedlenek

El se hiszem a szememnek, amit most mutat, napfény az odakint vagy még álom? És szikrázó kék ég, nem egy heti szürke, tiszta meglepetés. Szerintem meg kellene néznem, mit hagyott az eső a fákon levelekből.

Kölcsönös céges hízelgéssel indult a nap, ám most ellenségeskedésbe keveredtem önmagammal, mert hol is lenne az hízelgés, ha megemlékeztünk kölcsönösen a reggelizési szokásaink jóságáról? Mert biztos csak én vagyok olyan fafej, hogy nem hiszem el, ha egyszer valami kis helyről tényleg hiányzom, ugyan csak röpke fél óra és mindenkit cseszegetnek emiatt nájlongyárilag, mégis megyünk és ott vagyunk. Most én nem, mert itthon, de akkor is, fenntartják még azt a széket a konyhában, na ezt kellene most felfogni, nem ésszel, szívvel.

Tizenkét óra alvás és most tiszta a fejem, lazaság, nyugalom. Amíg olvad az édesítő a kávémban, visszagondolok, mikor ébredtem így. Múzeális időpont, ehh, most hát akkor spájzolok előre is.

Kek tabletta, branul, tisztára bevettem a Matrixot. Az almom is olyan furajó volt. Most mar csak varok.

Az utca tulso oldalan lakik a betegsegtudat, a foorr es a foneni. Fel ora mulva elkezdenek majd tortenni az esemenyek. Varni. Vegul is november errol szol.

Régi fényképek, régi papírképek, szürke-feketébe húzott régi ragyogó pillanatok, beállított mosolyok és elkapott valóságok. Négy nagy boríték négy nagy marék kincsét válogattam át, húsz-harminc-ötven év arcait, de inkább azok változásait kutattam, lehetséges történeteket vázoltam, hogy hová tűnt az az egymás arcába mosolygás a nászúti képeiről a mai ebédig elszálló időben. Hogy ma is nagynéha, elkapva, biztos a megszokás unalma, vagy a megszokás nemmerése, mert hogy már nem kell egymásra figyelni, vigyázni, mert már úgyis mindegy és úgyse lesz más?
Hogy majd én is így leszek harmincöt év múlva? Vagy már előbb, mondjuk holnap vagy már most is ezt másolom?
Hunyorgó nagymamaarcok bamba fejű unokák mellett, feszengő férfiak kisbabákkal, füstös és borosüveges izzadó lakodalmi asztalok népe egy másik kötegben, vagy egy szigorú brigádnaplóba illő összeálló csoportkép. Mondjuk Esztergomban. Máskor meg Balaton-part.
Esküvői képen mosolyogni nem merő örömanya és a véletlenszerűen képre keveredő családi kutya kettőse zárta a sort.
Öregszem. Most már kincs az a négy nagy boríték. A hol vagyunk, hová leszünk kérdések utolértek. És még csak fogalmam sincs a válaszról.
Rajtam a sor a képrevaló új alakok beszerzésében, legyártásában, és nincs menekülés, a kamera hátsó oldaláról is előre kell lépnem. Bár most már soha nem lesznek olyan fényképek. Olyanok lesznek, amelyeken mégse vagyok rajta. Vagy rajta vagyok, csak másnak, vagy másnak a képére léptem rá véletlenül.
Még jó, hogy a családi videózás őrülete nem ért el. Egyes dobtál. Egy ugrásból kimaradsz.

Kihajolni veszélyes.

Megint az elindulás első lépése húzott vissza az ágyba, a csipogáshoz mérve egy óra késés, de csak kint leszek előbb-utóbb. A vonaton majd már jó lesz, várhatóan lenyűgöz az utazás izgalma és leragaszt a székre a reggeli szalonnás rántotta. Csak addig még van ötszáz méter, pff, nagy levegő.

ha a konyhában hideg van, belezsibbad a mackóba a méz és cukorral kell innom a kávét, most megint

Rég beszéltem ennyit telefonon, de most más út nem volt. Kétszer is tölteni, ötször is mondani, ugyanazt talán, de remélve mégse. Szokatlan ez a figyelem, titkon vártam, és erre tessék, ölembe pottyant. Máskor is kellene? Ha igent írok, tán kiesik egy tégla.

Erős egy csütörtök volt, mély is, fontos is, ráadásul este még egyszer ugyanez a nap lezajlott, csak tömören és telefonon. Szóval kétszer ugyanazt, kívülről, bele. Jó így. Majdnem ugyanaz, mint a mikor a mesében leölik a sárkányt, csak még egy perccel előtte vagyunk.
Másik oldal: de szeretnék inkább egy perccel utána lenni..

Furán világosodik a kinti esős szürkeség, rémfilmbe illő díszlet a szemközti szürke kórház és ebben a pillanatban a sárgán világító ablakai meleg kontrasztot hoznak a reggelbe. Tart még a reggeli semmittevés, aztán jönnek majd a sorban a hasonló reggeli meglátások. Feketében indulok és este ugyanígy, mikor érkezem. Tél ez, megint.

Jobb lesz az, ha egy időre ritkítom a lélekbúvár olvasmányokat, kiújul a hipochondriám, a könyvek végére mindig azt gondolom, hát nem vagyok normális. Őrülten jó megfigyelések vannak különben a lapok között, de nekem még ezek se, hát durva deviáns élet! Beleérni a normalitás ab-ságába, az átlag mindig szór, de hogy még egy tisztességes rémálmot se tudok produkálni, ez aztán tiszta Lipót.

Garabonciás















Noshát eddig azt gondoltam, hogy tudok írni róla, volt is a piszkozatban furfangos északi szél és ujjak csókja és mézsárga idő meg betoppanás, de aztán mégse alakult ez egésszé, csak annyi lett végül, hogy jött az Alkony és lementő vörösében behúzta a Garabonciást a hegyek mögé, oszlat és foszlat. Meg hogy napok alatt tud lenni télből tavasz.

Ha kint szürke a minden és nincs kaland élőben, hát jöhetnek a könyvek. Lassan megfejtem az olvasás varázsát, intenzív agyi máshollevés és ismeretlen párbeszéd az íróval, alap ez, érzem. No de a később, amikor épül be, az még egy nagy kaland és az egymásmelletti olvasmányok párbeszéde, ó, az még külön érdekes. Fotelos világutazás kint és bent, felszállni és mélybe merülni egy agyban, kell ez, kell.
És az olvasmányok választják majd egymást egy idő után, érdekes kanyarok tudomány és szerelmesregény körül, egyikben feltett kérdésre a másikban van válasz és nem hagyják az olvasót memória nélkül. Hangulat nélkül sem, csak hagyni kell a szót a hívásnak és megfelelni a magán kérdésekre.

Van egy álmom, egy régi madaras és nagyon repülős. Most, hogy álmokról olvasok, itt van megint, csak nem alváskor, hanem ébren és sokszor eszembe jut. Eddig a madarakat csakis fokhagymával és sütve sok zöldség mellett szerettem, most meg, hát tétova gondolat, de a repülésért. Öreg Sam, mutatkozott be az indián és felszállt a totemfára.

Folyamatosan utolérnek a nájlon-problémák, események és mocsárivíz-felkavarodások. Lényeges a telefon itteni oldaláról hallgatni és nem bentibőrön érezni a stresszt. Van a szívemnek olyan rekesze, amelyik menne oda, benne lenni, megtenni és meglátni a végét, de a többi, sokkal többi rekesz most győzött. Épülni kell, vastagítani a kötélideget vissza a cérnaszálról, megsodorni sokeressé és ha megy még, acélosítani. Hogy a nagyfeszültség ismét majd egyszer mehessen teljes sebességgel. De ami törni fog, az a varázs, bár itthonról bánomisén.

Elbújni se. De most nem is lett volna jó, elmenni a gyógyító figyelem elől. Fura új szokásaim lesznek. Hagyom. Ez is jó és szerdáig, legalább szerdáig jó. Meg utána is. Bajban ismerszik. Na ugye.

Nagy levegő. Lustaság legyőzés. Első lépés. Haj le. Na indulj már, de mikor vonz a képernyő és kint hideg van és a fésű és a zsibbadás... na lódulj, elhatározás már végleges.
*
15:31 Kész. Félig rövid. Most jó.

és egyelőre zavar, tanácstalanság és idegtépő várakozás

Mozgalmas kis nap ez, szél és hideg és események és meleg, mindenre három perc, hosszú lista kipipálva és még a végén meglepetés. Életkedv, na végre, telik az október.

Amikor már minden jó lenne, azt érzem, szétszednek, harapnak, elveszik az álmomat maguknak. Kivesznek belőlem maguknak, megtöltik a helyét fűrészpor forgáccsal és vernek korbáccsal, mosolyogj, hajts, fuss előre, mert ha lemaradsz, hülye vagy.

Helyetlenül élni benne egy világban. Álmatlanul menni mindig valahová. Oda mennek a többiek is, szervezni boldog jövőt, múlatni vurstlis pillanatokat. Miért akarom mégis ott ehelyett az egysugarú meleget? Hát csörömpölés az és villogó fények, rángatnak emberek, fordulni sincs eszmélet, máris minden megváltozott. Ha találok egy biztos követ, lerogynék rá, máris fentről látom ezt az életet, aztán jönnek kezek, szájak, megharapnak és szétszednek. Mindig érzem, belehúznak magukba és felemésztenek. Mennék felfelé, szállnék el felettük, dobogó madárbegy és puha toll, de le kell szállni, le kell, várom a leszállást, megnézni milyen ott lent, belélegezni és belekóstolni, ledobni a tollakat.

Mosolyogj, ne gondolkodj!

Reggelente vagy délelőtt - mikor hogy - erős dilemma, hogy kiszálljak-e az ágyból vagy még ráhúzzak egy kicsit. Végül mindig a felkelés nyer, fene nagy forradalmi hangulatból, forralom a kávévizet és elindulhat a nap. Viszont mostanában egyáltalán nem álmodom előtte.

Meggyes sportszelet és hajnalreggeli telefonbeszélgetés egy defektes kerék helyett. Felett. Keményen találó kérdések, hajj, ha legalább kettőre tudnám a választ, már más lenne a helyzet. Olyan fényes és tiszta lenne. Legalább akkor csak egy kérdésre... ó, házifeladat ez, leadási határidő nélkül.

Vannak személyes fontos hírek, amelyeket csakis városligeti séta közben lehet meghallani a lélektanilag majdnem legfontosabb pillanatban. És csakis táncolva-ugrándozva lehet kommentálni, az se baj, ha hangos indiánöröm kíséri. Néha van úgy, hogy érzi az ember, van Isten és egy kicsit visszavesz a munkahelyi kínzásokból. Ám az ember ha a földön áll két lábbal, akkor először nagyon örül, majd azután fölköti a gatyát, mert jönnek még vészterhes idők hamarosan, újabb forduló a bozótharcban.
Meg van az is, hogy úgy döntök, jobb azért még pár hét kihagyás, múljon el a zavarosban halászás és tisztuljanak a helyzetek. A B-terv még nincs elnapolva, kivárás, de előtte még indiántánc, most jó egy kicsit fellélegezni.

Tizenegykor ébredés már-már királyi luxus. De nem volt mit tenni, az ágy marasztaló melegének nincs ellenállás, most pedig büntetlenül visszaaludhattam. Talán idén először. Kis öröm is öröm, most pedig jöhet a s.. na jó, a kávé, egy kicsit.

Hundertwasser lesz az, kivárjuk a sort. Kellenek most az egyenestelen vonalai és a mindenféle harsány színei. Még a tél előtt. Majd egyszer élőben is.

Befogadni a Mindent, átfolyatni a vért, kapcsolódni össze, ez a vágy. Együtt csinálni a szempillantást és befejezni a másik mondatát. Mikor már majdnem, már szinte tündöklöm, hát jön egy száj, egy sikoltás és rág és veszi el a részeimet, karmos karok és háton támadás. Felajánlom a gondolatom, mondom, hogy mit látok. És utána döbbent csend fogad. És kivet és nem támogat.

Átvitt fájdalom.

Kompromittáló levelezés törlése közben találtam rá a cégbeli nemveszemfel-atelefont és a nemvagyokitt tartamú üzeneteimre. "Most se vagyok itt, csak nem annyira nem vagyok itt, mint szoktam, hanem enyhébben. Úgy kábé fél füllel." És még csodálkozom, hogy furának néznek a kollégák.

Lakatos ez a nap nagyon. A délután felét az upc modem rugdosásával töltöttem, hol volt vonal, hol nem, csak az óperencián túl, a mese végül új IP-cím kreálásával zárult. Nagy boldogság, most már bejönnek a netoldalak, erre mivan, mi hát, a freeblog karbantart. Naszóval költözés fennforgása lehetséges. Illetve netről való száműzetésem miatt átpártolok a mosógép-tévé-rádió társaságra. Meg hát olvasok, írok, offline.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

/Váci Mihály - Valami nincs sehol/

Határozottan hideg lett reggelre, sokzoknis évszak ez. A jobb oldalamból ott lent éles kövek potyognak ki, ezt érzem, pedig hát havonta megszokhattam volna már ezt. Olyan messzi még a szabadulás.
Két évvel ezelőtti hangulat kísért, a rámszakadt idő és sok elintézetlen tennivaló tornyosul, mégis a minekeztmostmár szorítja a torkomat és lézengek feleslegesen a saját életemben. Megint egy pedig, hogy tegnap többször láttam több arcon hiányoznifogsz kifejezést, most pedig nem tudok mit kezdeni vele. Nem firtatom az időzítést.
Kemény telefonbeszélgetést halogatok napok óta, valódi fontosságáról töprengek, de minek ezt is, lecsó kell és belecsapás.
Túlélőtej beszerzését fontolgatom, szorít az üres doboz is itt mellettem, tele a tál és sok a hamu.
Nna. Ezt leírtam, kiírtam, most hát akkor cipő, nadrág, kabát, gyerünk. Mi ez a motor...

Meglepés és meglépés, valahogy így volt a vége a napnak ott. Az utolsó tíz percbe sűrítve mindez bele. Boldogságkonzerv lesz ez még ínséges időkre.

Nos, hát akkor egy időre vége a műanyag hangulatoknak. Eltávozási engedély aláírva, a kapu már nagyon messzi tereptárgy, a hajnali ébresztőre pedig lassan, lassan hullik a por.

Hallgat a felszín. Hallgat a mély. Mellébeszél a felszín. ... a mély. Aztán döbbent csend.
*
Hogy a három pont mit takar el? Először hallgat. Majd mellébeszél. Majd kinyílik. Végül sír. De nem is, még végül nevet egyet. Már nem is mély.

Utolsó percekben is támad a bozót, ismét januári közérzet van a folyosón. Nem akarom ezt már megérteni, van itt egy Rubicon.

Még egy nap ott bent, még egy, délután hamar el, oké? Itthon, kis kuckó, viszonylag csend, tüssz, vau, tüssz, vau, vau, vau, ehh, mézes pálinka. Vagy ha nem, legalább képek, betűk, ágy?

Újgyökerű nap sikeres véget hozott, legalábbis ami a nájlon részét illeti. Sok szép kerek pozitív mondatot kezdtünk el, persze a régi reflex még működött nagyon, hogy mindent negatívba fordítsanak, csak azokra nem válaszoltunk. Egy csatlakozó azonnal akadt, egy károgó szabadságon, egy másikat pedig le lehetett kapcsolni. Első napra jó a mérleg billenése.

Egy rugó a szék alá, igen, ma ez kell. Hogy elérjem a hév-et, ma fontos. Hogy sötét van még de lesznek jó hajnali képek? Pozitív nap, észbentartani!

Ma estétől valami gyökeret tervezek változtatásul és becsukom a fülemet a munkahelyi panaszkodók előtt. Feltűnő ez már, hogy rám ragasztják, én meg mint kiskutya, csaholom azt a sok mínuszt tovább. Csoda-e, ha így minden elveszik... de nincs többé rinya, új a cél! Mert teljes süketségben más hangokat lehet hallani.

Az október gyakorlatilag még el se kezdődött, máris minden megtörtént, ami máskor ilyenkor szokott. Tömören, hamarabb múlik, na hát így megy ez, hazudnak a horoszkópok és morbid az élet. Műtét előtti vizsgálatoknál hogy tud kiderülni, hogy első ránézésre egészséges vagyok?!

Szürkésrózsaszín fényt ígér a mai reggel. Dermed a kávé a pohárban. Már egy órája ülök itt és nyomogatom a T betűt a billentyűzeten, bár mielőtt leérne az a gomb a kapcsolatra, mindig elengedem.

Az agysivatag az egy olyan dolog, amikor sütnek a sejtek, mint a forró homok, pattog a fény ott bent ide-oda és mégse jön ki semmi normális. Hosszú nézés és csak sokkal később látás, a megfogalmazás sem segít. Hullámzik, de nem tenger, van így néha.

Fokhagymás olajba fojtott vasárnap van. Két hagymahántás közben azért némi naplódühöngés még engedélyezett. Nem szabad gondolkodni előre, ma fáj.

Papagájvirág.

Ha arra gondolok, hogy fontos valami, akkor legtöbbször elszalasztott alkalmak szájízét érzem és már nem is gondolok újra. Béna tehetetlenség és buta remény, hogy lesz valami ismét. Mikor nincs már perc és nincs pillanat visszafelé.

Soha nem értettem, miért kell a mondatokat mindig 'Én'-nel kezdeni. Hát azt hiszed, hogy ez a lényeg? A lények körülötted csak arra várnak, hogy levegőt végy és kezdhessék: 'Én meg'. Hajnal van, nincs párbeszéd.

Nekem az emlék, mikor még nem voltál... más lesz a világ nélküled.
Sláger szavak ezek, hát hogy is kell akkor elbúcsúzni, hogy ne folyjon át mindent a keserű könny.
Tehetetlenség kapar torkot és ökölben az a kéz, nincs értelme semminek és a düh horgad, üt, asztalt, ajtót, ágyat, széket. Érted.

Kézzel írni lassacskán erőfitogtatás lesz. Műszaki analfabéta - mondták rég. Ma pedig a megtanulhatatlanságig gyorsult a világ, mire értenéd, már más a gép. Maradj hát papíron, tollad van, ami nem veszik így, legfeljebb elég.

Nem akarok tudni egytlen emléket se, habszivacs alakú az élet, facsarás, száradás és elkopva ott a sarokban, hát micsoda ez?
*
Nem akarok tudni egyetlen emléket sem, nem akarok érezni egyetlen ízet sem. Fogalmam sincs, hogy mire gondolok, csak azt harapok, hogy nem lehet.

A kezdődő reggel. Pontban fél nyolc. Még a gyárkapun kívül.

Reménytelen ez a hét is. Előre nézni folyamatosan, rohantatni az időt, hogy majd egy hét és egy kicsi nap után minden rendben legyen - nem is nehéz, hanem inkább mégis céltalan. Néha jó nemtudni a hogyhívnakot és nem beszélni semmilyen nyelvet.

A térről.

Szeretem a kávédaráló hangját és a forintosoktól működésbe lendülő kattogást. Kettőt szörcsent, egy harmadik pattanás és megjelenik a műanyag pohárban az elképzelt gyorsulás. Két korty meleg víz, robbanó koffein, ez hát a csoda, mely átlendít?

Emlékmás

Sokszor gondolom, hogy reggelre jó lenne egy fényképezőgép vagy egy jegyzettömb magamnál (pedig van, otthon a polcon!). Jó lenne megírva fényképezni a sárga hajnalt a ligeti fák felett, az álmos platánokat, azt a kérget megmutatni, amelyik ott dől a sarkon és csíkos a letépett háncs alatt a fatest.
Helyette van az a troliról leugró lépés és a zseb áttúrása, gyorsan egy szál, kattint, szív, fúj, ki, kifelé, hogy a maró füstnek még legyen ideje felszállni, elmenni és ne maradjon ott a ruhán. Beszálláskor ez nem kedves, mégiscsak egy szívesség az a reggeli utazás.
A fák még zöldsárgák és a nap ahogy mászik felfelé az églétrán, egy laza kézmozdulattal aranysapkát húz a téri házakra, nézni őket gyönyörűség.
Körben a téren autók dohognak, nehézolaj szagukat hörögve tolják maguk előtt a teherkocsik, friss biciklisek szlalomoznak és néha akad szomszéd a járdán, aki szintén vár. Egy másik kocsira, ami majd valahová innen ki, el és tovább.
A dohány végét belegyötröm a fémhengerbe, nincs mód a betonra hajítani, sietős lábak alá. Egy utolsó pillantás a már megrózsaszínesedett vártoronyra, egy levegőszippantás a nedves égből, fogvacogás tovább. A szobrokat csodálom, hóban-fagyban ott fent zölden, de fel mindig az égbe, rendületlen, forog a harci szekér-kerék. Ez a kerék kel fel velem, szárnyas és száguldás, otthon majd leírom ezt a reggelt, és így járok majd most sokáig.
Közben mágikus realizmust olvasok.

Photoshop a legújabb világ-mánia, mert hogy mindegy a fotó, amikor úgyis át lehet alakítani olyanná, amilyenné akarjuk, csak pár kattintás. De miért. Miért miért miért kell a világot lebutítani sablonszépségekre?!

Már sötétedik, amikor reggel van és egyre nehezebb felkelni, markolni a kávéspoharat a széken kuporogva. Varjak a fákon és húzni kell a zoknit. De hej, itt van az ősz, itt van.. tudod Isten, szeretem.

Ilyenkor nekem van elszámolnivalóm az idővel, csendben és belül. A vanás fontosságát még gyakorolni kell, eddig még nem volt rá szükség. Hát ez egy ilyen új nap.

Mennyire nagy a sóvárgás hatalma és a türelmetlenség. Hogy csak egy szemvillanás elég - ez a mesék hatalma, szemvillanásból nem tudja senki. Főleg a válaszokat nem.

Menjünk fotózni!

Mindig olyan nehéz elindulni vasárnap reggel. Mindig többet aludnék inkább vagy más kifogás. Mindig könnyű szívvel és nappal feltöltve jövök aztán haza a kirándulásról.

Borz sarkat reszel, én blogot barkácsolok, a tévében visít a gyerekrajzfilm, odakint lassan emelkedik a nap. Mindjárt indul a kirándulás, addig meg halad a vasárnapi idill.

Hallod, hogy az erdő sem teljesen süket, dobog és susog és csivitel és árnyasfényes az a szív. Felül a felhők és belül a kisimulás. Ilyen ez, ha kint ülünk és lent a völgy és a tölgy átmegy a késő őszbe.

A tető és a cipő között legalább 50 méter a levegő. Függőlegesen.

Ablak-Robot-(Zsiráf)





Pénteki termés, most pedig a vájkálás következik, miért pont ebben a sorrendben kattintgattam össze a történetet. A körülményekről csak annyit, hogy hazamenésre vártam, üldögélve, nézelődve, az idő nem szorít, lefelé lassulva pörög a búgócsiga, hat még a kávé, jön a hétvége. Kinéztem az ablakon, olvastam kicsit és figyeltem a még munkában lévőket. Ha felnézek a munkámból, miért rács az mindenhol, ha olvasok angolul, miért a robotokat Asimovtól és miért érzem azt, hogy a kollégák sem tudnak véget szabni, mert nem lehet?

Később jóra fordult minden, adtunk egy lehetőséget a spontaneitásnak és irány a világ! Váci Duna-part, sütkérezés és alkonyi felhők, lóherék és a végén egy néptánc-est. Pesti program volt egy alternatíva, tiszakatázás az egyik könyváruházban, de ó jajj, ezerrel jobb lett az este, a táncosok másfél óráját látva, a végig mosolygós előadás és a közönség csillogó szeme és a széksorokban felhangzó szlovák népdal után boldog alvás. Na ugye :)

Ecseri lakodalmas.

Ismét át kell pakolni a szekrényt, jöjjenek hátulról előre a téli praktikák. Szükség kezdődik az alvós zoknira, nincs mezítláb mászkálás és az összes haditrükköt elő kell venni a felkeléshez. Nem elég már a 'mindjártfelkelek' és a 'csakmégötperc' lemez, a hasrasütős ébresztőfény tavaszig nem jön.

Ahogy elhagytuk a gyár légterét, komolyan mondom, odabent annyira oldószerszag van és oxigéntelenség, hogy komoly fellélegzés a kapun kilépni, na onnan kinttől már egészen jó nap van. Hazafelé a Gladiátor film zenéjére ringattuk az autót a dugóban és akciós könyvesbolt, és és és... na jó, ronda egy karambol képei mellett suhantunk el és ronda egy emlék jött elő, de hazafelé gyalog és hagymakarikával és egészen jó még mindig.

Nagyon álmos nap volt ez a csütörtök, bizonyára az időjárás is adott egy pofont a nyomott hangulatnak. Kifelé irányuló adatközlésem kimerült az öngyújtó lejmolásban és egy negyedórás panaszkodásra a kollégák egy síkja miatt. Szakmai mondatok voltak, de sejtem, hogy észre se vették volna, ha közben alszom egy sort.

"Elsősorban azért utazom, mert az emberek nem ismernek s jobbnak képzelnek, vagy rosszabbnak, okosabbnak vagy ostobábbnak, szegényebbnek vagy gazdagabbnak, mint ami vagyok, szóval: másnak. Mindig ez a legnagyobb úti élményem. Ha belépek éjszaka egy vonatfülkébe, egyformán gondolhatnak lelkésznek vagy kloroformos rablónak... Minden elmúlhat, minden újra kezdődhet. Utazni annyi, mint játszani, minden szerepet egyszerre."

"Nincs nagyobb tévedés, mint azért utazni, hogy élményeket gyűjtsünk. Azok már eleve bennünk vannak, s ki tudja, mitől, miért rezzennek meg. Egy jelentéktelen holmi gyakran jobban megragad, mint egy székesegyház."

/Kosztolányi Dezső - Európai képeskönyv/

Újabb lépés a lapát felé. Magam alatt ásom, hülye lelkiismeret. Meg nagy arc, azt képzelem, hogy a nagy tudásomra szükség van, pedig nem is nagy és nincs is az a kell, mert mindenki pótolható, ha van nyelve és van végre egy fix segg, amit.

Reggeli köd. Pedig nem. Közeledik a homály.

Az első elalvás megvolt a kinti fekete felhős sötétség miatt. Vagy inkább tovább-szunyókálás. Vagy inkább jobb lenne visszafeküdni egy kicsit a melegbe, de már hat a kávé és dől a füst. Let's start again.

Ha majd egyszer arról írok, hogy elkészült a műkörmöm, akkor lesz majd a Kánaán. Most csak annyi az alapvető napi bosszantás, hogy elfelejtettem tejet venni. Az élet napi harcairól írni fölösleges, mindig minden ugyanaz, csak a kutyakifli változik, jobbra-e vagy balra és ez is mindegy, mert lépni azt kell.

Tizennégy munkanap van még hátra a következő szabadságig. Majd azután novemberben kezdődik csak a robot újra, várhatóan az év végéig egyedül. El kell kezdenem imádkozni.

Ihlek éppen, erre valami megzavar. Fejben írni egyre inkább nem megy, csiszolgatni vagy szavakat cserélni, mint egy radír a levélben... ehh. Befejezhetetlen nyűglődés, amikor itt van a klavi, akkor meg fehér űr a monitor.

A természet lágy öle.

Meg kell próbálni visszaszerezni valamennyit abból a fényből, amit az Adria küldött. Volt sejtésem irigyekről és elvételről, egy nap a ragyogásból, a következő napon már jött a homály. Hangulathullámvasút és fog és köröm és kapaszkodás.

Valószínűtlen emberek. Valószínű élmény. Trogir a biztos.

Mostanában magamnak is feltűnő módon mindig megnézem az égen repülő gépeket. Korábban még a hangjuk sem volt kellemes, most meg nézem a színüket, a mozgásukat és hogy a felszállás vagy leszállás vagy csak a szállás melyik állapotában tartanak. Hmm, talán fogok még repülni, mert nagy élmény volt?

Mostantól reggelente ismét élesre töltött fényképezőgép kell a cekkerbe. Megjött az ősz párája és a színek is mindjárt itt... Hogy legalább kicsit csendesebben háborogjon a lélek...

Két hetes szakmai tanakodás egy problémán, egy valódi mondat: 'hozzatok ide valakit, aki megmondja, mi a gond és mit kell csinálnunk'. Délelőtt született egy ukáz, egyetlen érintett tudott róla, aki ölbetett kézzel. Aztán jött számonkérni, miért nem úgy van a terv, ahogy kell. Három órás agyvajúdást húzott át egyetlen vonással. Újra, jót, működőképeset írni... 'hát nektek nem szólt senki?' nembazmeg, nem. Menedzserek rakáson, sok ésszel... felment a gőz, 'hát mindegy, hogy mit csinálok?'
Valódi válasz jött: igen. Burkolt lapát, egy újabb. Majd még rosszabb hír jött, megsirattam, ezután már csak cérnaszálak kötnek oda, ha más nem változik, akkor... na most tehát ez a B-terv életbe lépését jelenti.

'Azzal te csak ne törődj' volt a válasz egy alapvető kérdésre, ami a jövőt jelenti pénzügyileg. Aha, tehát akkor teszünk a melóra egy nagy barna kupacot. Most akkor kipróbálom a munkaidőben való angoltanulást, az idő pénz, tarja a mondás, az idő több pénz, mondják a japánok. Én meg akkor unatkozni se fogok olyan nagyon. Hát így megy ez.

Öreg akarok lenni és rusnya. Hogy már ne kelljen részt venni ebben a nagy húsvásárban, kicsoda vagy és micsoda a te pozíciód és nem lesz majd az a kényszer, hogy megfelelni. Megtehetem már akkor az edzőcipőt kiskosztümmel és nem fogják fikázni a pörköltrúzst az arcomon. Oda élek, ahová akarok. Még pár hét, és egy évvel közelebb leszek ehhez. Kitartás. Mizantróp.

Felhőntúli élmény.

Kicsit csipked a reggel az ágyon kívül, zokni kell, itt az ősz és nem lehet már ezt se visszavonni. Tolom az első felpörgető munkásreggel kávéját és intézem a málhát, munkaköpeny, szuvenírek, csoki és ami még kell egy első naphoz, ma például angolfüzet is.

A napfény az, ami hiányzik most, a tengerillatból felszálló fény. Boldog lebegést adott, amiből sikerült egy kicsit elhozni, most őrzöm ezer körömmel. Az időt is sikerült elveszteni, ez már az extra nyereség.

Teljesen meg vagyok keveredve. Belül tombol a napfény, az álmosság és a hihetetlen élénkség között járok fel s alá. Élesen álmodtam egészen késő reggelig, mintha a jövő időcsatornájába repültem volna bele, férj és teljes együvé tartozás élménnyel.

Fly-flash.

Ha majd egyszer hazakeveredem, ideje lesz átgondolni a kínai horoszkópot. A Disznó éve gazdagsága vajon megmarad vagy elkiabálom? Mindjárt indulunk és az ötödik ország földje lesz a talpam alatt idén.

Úgy látszik, az utóbbi hónap a mindenféle pálinka jegyében telik. Rég volt ennyi alkohol az életemben, talán már a nosztalgia-címkét is elővehetem. Hamar jön a tréning, vigyázni kell, már csak pár lépés a határ, amit nem szeretnék átlépni. Ha nosztalgia, ez is fontos, emlékszem a határon túlra. Nem volt egyszerű visszajönni.

Valahol a Rábaközben. Nekem ez mindig az otthon-illattal közös.

Mennék is meg nem is, a szokásos dilemma újból, de ha már megígértem, legyen úgy. Végül majd, sejtem szokásosan ezt is, a vége jó lesz megint. Egyetlen úticél van, amellyel folyamatosan így érzek, hosszú évek óta. Kis kíváncsiság a jövőre nézve: egyszer ez elmúlik?

Mára már elmúlt a dühöm, aludni kellett rá, nem is keveset. Illetve keveset, mert a kinti időjárás végeérhetetlen alvássá változtatna minden hangulatot, ha lehetne. Esik.

Egyébként meg dühös vagyok, hogy belekerültem egy négyes női rivalizálás kellős közepébe. Széttépést érzek és valamelyik oldalra állásra késztetést. Naivság vagy tévedés, tudja a fene, csak ne lenne mázsás súlya minden szavamnak. Mintha a választásom valamit is jelentene valamiféle ranglétrán. Fenéket. Csak emberi beszélgetéseket szeretnék.

Lekapcsoltam magam egy kicsit, egyetlen problémát sem oldok meg, hagyom a dolgokat a maguk útján. Érdekes, most szinte mindegy, hogy mit csinálok, senkit nem érdekel. Csend van és nyugalom, fura így, de a munkanapom egyharmadát megnyertem felhőnézésre.

Elkaptam azt a két percet, amikor éppen nem esett és fáradt vörös sóhajjal elment a mai nap. Előtte besimult szürkeség, utána hideg nyirok, de ez a két perc olyan kedves volt.
Rendes dolot ez a Naptól, ő legalább megpróbálta mégiscsak rendesen befejezni :)

Van egy jó hírem, meg egy rossz. Már csak négy munkanapom van a szabadságig.

A vasárnap délelőtti habfelhők után kicsit gyomorsavasan kezdődik a hétfő, már csak öt munkanap és szabadság lesz, mégis olyan nehéz az utolsó hetet elkezdeni. Paradicsomot ettem késő vacsorára, reggel még ott a számban az íze, sietve rányelek kávét, brr, elkezdeni de nehéz ezt a hetet. Egy hajszál a reményből, hogy lesz mivel elütni az időt, gondoskodó kollégák megoldják a szervezést, nekem marad az elsikálás és akkor megy az idő. Megy az idő valahára, karikaszép kalapjára, hej, madár száll a vállára és magára hagy gondot s bajt...
Nagyon várom már a kötetlen csavargást.

Úgy tűnik, a forró nyár már a múlté, most az alkoholos hétvégék ücsörgős ideje jött el. Most a harmadik volt egy huzamban, sör és becher. Lassan zoknit kell húzni, elmaradozik a sör, marad a becher vagy a pálinka, hmm. Az alap pedig a jó társaság. Végeérhetetlen hangulatok és röhögés.

Hegyi lassulás, ez van most itt nálam. Jó volt most az időzítés. Olvasom A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészeté-t, mekkora öröm, hogy rögtön ki is próbálhattam a hegyek között, milyen az, meditálva nézni.

Kellemes esőillat odakint, kávé idebent és mindjárt kezdődik a rohanás. Ma is egy nap, újabb nap, kerékvágás, persze már nem lesz a régi, várom inkább, hogy valami más legyen, jobb és magasabb nívójú, mint eddig. Ha sikerül, jó lesz. És most egyelőre nincs 'ha nem' opció.

Talpak alól kirántott szőnyeg. Minden figyelmeztetés ellenére. Kapálózhatok bármennyire, hatástalan vagyok arra, hogy miket gondolnak rólam. Tíz órás munkaidőt ilyen hangulatban nem vagyok képes kimagyarázni.

Három nap után is tart még az érzelmi hullámverés egy viccnek szánt kérdés után, most már lassan ez az ár mos el mindent. Egy kérdésbe sűrített életfilozófia és már látom, nincs út a másik oldalra. Ez a barátság nem sikerül, egy kicsit megvisel, mert vannak jó pillanatok, de még vagy már akkor, ha nem róla beszélünk. Ami egyre nehezebb. Lelkiismeretre várok, vajon mikor szólal és visszavonom-e a kérdésem vagy lélekboncolok tovább.

Lengyelországban.

Adott egy alkalom a lazításra és a gondokból kiszakadásra. Mégis a társas magány sérelme jött elő, élménybeszámolás helyett a társak furcsaságai. Belső utazás és elmélyülés helyett a másikra várás. Kilógok innen is, nem kényszer a locsogás, inkább a szemlélődés és a derű. Önmagam az ellenfél és talán egy kicsit legyőzetett, bár nagy harc már nem volt. A többiek élménybeszámolója nem tágult tovább az egónál, hiába minden igyekezet és szesz, kemény ellenfél a sajátmaga magának mindenhol. Ez a mai tapasztalat.

Tegnap este még elalvás előtt feltétlenül fontos volt lejegyezni a pillanatokat, melyek maradéktalanul jók voltak a hétvégében. Nehogy kimaradjon emlékezés esetén, ha majd kell. Nem is gondoltam volna, hogy másfél oldalas lista lesz a kirándulós füzetemben.

Fura volt érezni, hogy furcsán néznek rám a kollégák, mert nem mutattam a normál ideges jeleket ma sem magamon. A másokfikázás című alapprogramba sem kapcsolódtam be. Vagy megszokják vagy megszököm.

Zsibbadós reggel következett mára, ámbár volt vigyori két perc, amikor ott a kis helyiségben hagyott novellás könyvben találtam egy vidám részletet. Motoszkáltam egy kávéval, nézem az ablaki szürkeséget, talán nem esik majd. Próbálom ma megtartani ezt a rezignált sebességet a tegnapi elhatározásom fényében..tükrében..miatt..izé, hát csak nem kell ezt tudományosan felfogni és előadni, ma lesz hozzá ruhám is, melyen ott a felirat a kaján vigyoros nyúltól: 'értem én, csak leszarom'.

Azt hiszem, beállok a sorba. Ez a munka nem ér annyit, hogy sorra elveszítsek mindenkit és mindent. A világ meg olyan, amilyen, de a fő: mi itt vagyunk.

Jó adag megválaszolni való kérdést kaptam. Ez most nagyon sokat érő ajándék. Ha meg tudom válaszolni, sínen lesz az életem. Márpedig meg fogom, addig élek.

Hajnalban felébredtem egy vonásnyit, nem teljesen, már bánom. Verset álmodtam, leírni akartam, de visszahúzott a folytatás. Azt gondoltam, fogom tudni teljes éberségben, hát mégse.

Az idei kötelező ünnepek közül ismét eltelt egy. Még ugyan hátra van egy és mégegy, de azokra a megszokott sémákat fogom húzni, karácsony, kaja, október pedig kirándulás. A tavasziak nagyon sokféle módon teltek, egyszer sem a hivatalos ünnepérzést másoltuk, hanem hol magas sziklákon izzadtunk, hol buszban csavarogtunk és biza a kora nyári egy laza csevegős ünneppé sikeredett. Most a nagy kötelező szájtáti bámulás és tömegben gyúrakodás helyett az abszolút semmittevés lett a program. Tévéből tűzijáték, na ilyen sem volt mostanában sokszor. Azért hiányzott, de a fotósszememen kívül semelyik porcikám nem kívánta a rakpartot. Majd máskor. Érdekes szellemi kaland volt helyette, no ezt talán fogom emlegetni később is, egyszerre két nehéz filozófiai könyv és mégis csudajó gondolatok, agytorna. Remetelét, igaz társaságban, de akkor is csakis belső utazás. Talán ez lesz egy új hobbi.

Meg vagyok számmisztikázva kérem. Sors- vagy élet- vagy karmaszám vagy mi, megmondták a jelek is, írnom kell. De mit?!

Szombatra megfordult a széljárás itthon, menőke jött, és egy remek kis országjárás kerekedett. 343 kilométer keréken és nemistudomhány kilométerrel közelebb egy igaz világhoz. A hangulatról tudok csak szólni, arról is inkább legyen egy kép.
*
Amikor elértél egy pontot, amit a világvégének gondolsz, meg kell ijedni, hogy mi lehet itt tenni és rá kell ébredned, hogy mégis mindig lesz utána is. Először ez elképzelhetetlen, azután egy külső kényszer fog gondolkodásra utalni, három óra mondjuk egy guruló fémdobozban, kint a futó táj és a felhők, majd egy teljesen új élethelyzet és akár hiszed, akár nem, ott a megoldás. Persze hogy előbb el kell engedni ezt a világvégét. És a végén nem szabad elcsodálkoznod, hogy ez egy világ kezdete.

Annyira lehetetlen megmozdulni. Nem viszek le szemetet, nem veszek cigit. Egyikből sok van, másikból kevés.

Itt van ez a nap és teljes a vergődés. Avagy rám szakadt a szabadnap és annyi mindent lehetne intézni, szervezni, venni, vinni, enni és nem. Ahhoz van kedvem, hogy ücsörögjek egy széken, meg hogy apró dolgokat fedezzek fel újra, szerteszét a lakásban.
Meg ahhoz, hogy gondolatban végtelen hosszúra írjam a tennivalós listát, aztán az utolsó gondolattal ki is radírozzam. Fekvés az ég alatt a fűben, a semmiresemgondolás! Na az. De nem most még. Most még a lelassulásnak kell eljönnie. Mint régen, a vizsgaidőszak utolsó napján, becsukott index és a Semmi. Agyban.
Majd mindjárt jó lesz.

Például a port a befőttesüvegbe gyűjtött egyforintosok tetején. A morzsákat a mikrósütő tálcáján. A rég kidobandó névjegykártyákat. Olvasócetliket. Zoknit az ágy alatt.

Az idei augusztus tizenhatodik napját kitéptem a naptárból. Szerintem az Úr is szabadságra ment.
A tizenhetediken én is szabadságra mentem, koffeinmentes szemlélődés van és várom a csendet.

Kedves Fényuniverzum! Mondd meg hát akkor, nekem miért nem jut a könnyebbik út sosem?

Délután. Ötcentis papírkupac az asztalon, feldolgozatlan. Tizenegy exceltáblázat nyitva a számítógépben. Délután. A háromtagú banda kétharmada elment valami fontos megbeszélésre. Csellengő egyéb kollégák is távol. Végre! Szabad a csend és lehet a gondolkodva adatfeldolgozás. Bekapcsoltam a klímát. Egy óra múlva. Délután. Szivárog visszafelé a banda. Miezajégverem? - apró reklamáció. Nu tak. Mondom. Ez az agyam üzemi hőmérséklete. Slussz - pássz. Apelláta nincs. Van kölcsön kardigán. Mindig agresszívan védem a területemet, ha előtte redbullt ittam.
Este öt. Papírkupac feldolgozva. Excelek bezárva. Szerdán is lesz nap. Ugyanez.

Felhődelfin labdázik a nappal

Kezdjük új kávéval a hetet. Illenék ma frissnek lenni, terveink szerint tanulni fogok, a nagy kék programot, hát ez lenne a hét csúcspontja, ha összejönne úgy szerda tájékán. Kiegészül az iroda, pff, újabb vöröskutya-történet várható. Hmm. Minimál üzemmódban csak kibírom csütörtökig, pénteken szabi. állásinterjú.

Tibetiül a "test" lü, ami annyit jelent, hogy "valami, amit hátrahagyunk", mint egy csomagot. Ahányszor csak kiejtjük a "lü" szót, mindig arra emlékeztet, hogy csak átutazóban vagyunk itt, egy időre menedéket leltünk ebben az életben és ebben a testben. Tibetben az emberek nem környezetük kényelmesebbé tételén fáradozva töltik minden idejüket. Megelégednek avval, ha van elegendő ennivalójuk, ruha borítja testüket, és tető van a fejük felett.
Rögeszmés igyekezetünk, hogy környezetünket kényelmesebbé tegyük, életünk céljává válik, s egyben állandó elégedetlenség forrása lesz. Gondolna-e normális ember arra, hogy kényes ízléssel berendezze minden szállodai szobáját, akárhányszor csak átutazóban megalszik valahol?

/Szögjal Rinpocse - Pillanatról pillanatra - Napi elmélkedések életről és halálról/

Tényleg fontos a nagytakarítás, megszabadulni a már használhatatlantól. Foglalnak sok mindent, teret, energiát, időt. Lerakódnak, lappanganak, néha kísérteni is tudnak, észrevétlenül porosodnak és ellepnek mindent. Dolgok, tárgyak, helyzetek, érzések, gondolatok. Bármi lehet ezek közül, és csak akkor derülnek ki, amikor nagytakarításkor napfényre kerülnek. Ideje van ennek is.
És azután friss szél.
*
Mégse lóghatok el az életem elől.

Borz pénteki sebessége ma is megmaradt, ma átragadt és főzhetnék támadt. Bélbolyhok reszkessetek!

Érzékcsalódás vagy tényleg igazi, hogy a nagy arccal beharangozott 'segítek neked dönteni' helyzethez annyit kaptam segítségül, hogy 'beszélj a P-vel és oldd meg'. Nem tudom ez az őrület melyik fajtája.

Feje tetejére állt a közlekedés a városban. Az elmúlt két hétben összesen legalább 8 órát ültem dugóban. Autó is, bkv is csak araszolt és anyázott.

Lila felhődunnák körül az égen, pohár kávé gőzölög, lábam fent a széken és hőzöngök kora reggel, mert a leghidegebb álompercemben szólalt meg az óra. Aludnék. De már késő.
Van itt egy százas kék vésztartalék, ezt még elszívom, aztán huss..

Érik, nagyon, most már egyre jobban érik egy száznyolcvan fokos életfordulat, munkafordulat és a többi.

Eshetne valami víz az égből, mert már megint meleg van éjjel. Nehéz így az alvás. Elkezdtem számolni, nagyon várni a szabadságnapjaimat, mind a huszonötöt, ami még hátra van. Apró életcélok, nagy vágyakozások.

Megrököny volt reggel. Hosszabb szabadságról visszatérő kolléga spontánul megjegyezte, amikor a reggeli kávézást intéztük csapatos-osztályostul. Hát de nagyon meglátszik rajtatok, hogy a főnökötök szabin van! - mondta és akkor eszünkbe jutott, hogy ebből a kedves, mosolygós, felszabadult időszakból már csak négy nap van hátra. Inkább dolgoznánk még egy hétig helyette is... Pedig a hiányolt nem rossz ember, csak nagyon negatív a szemüvege. Elég a reggeli három panaszos-károgó mondata és az egész banda megszürkül. Namost ebből a csávából vajon hogyan ki.

Na majd azért legközelebb vigyázni kell, C.G. Jung ne pont elalvás elé essen, mert kicsit nem vagyok már olyankor jó megértő. Ma lapozhatok vissza megint. Egy megállapítását azért fölvésem ide, ezzel még lehet majd később valamit kezdeni:

"Az anya bölcs tanácsát és a természetes korlátozás őt illető kérlelhetetlen törvényét bizonnyal figyelembe kellene vennie az embernek. Sohasem volna szabad elfelejtenie, hogy a világ azért áll még, mert ellentétei tartják az egyensúlyt. A racionálist így ellensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van."

/C.G. Jung: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről/

Itt most elméletileg egy 'utálom a hétfőt morrrr' bejegyzésnek kellene lennie. Későn mentem ágyba tegnap, az óra ma ötkor fel, tej sincs itthon a kávéhoz, így most minden feltétel adott lenne a morrrr bejegyzéshez. De nincs mégse olyan hangulat. Nem is utálom ma a hétfőt.

Muttyogás. Egész nap. Nem kell más, pihenős vasárnap van.

Eltörlök most már minden aggódást. Biztos ez. Lakomás-beszélgetős-sétás nap és léleksimogatás. Mégiscsak mégiscsak jó ez a kis világ, ha előbújnak rejtekeikből az Emberek. És nem kell ezt túlspilázni, csak ott lenni és benne lenni.

Az esti ágybaájulás után csodával határos módon a reggeli megszokott ébredés fogadott. Na jó, nem ötkor, hanem hét után, de semmi cicó, ukk-mukk-fuck, kidobott az ágy. Főzős kávé a tűzhelyen, aztán hirtelen mosogatási inger és most így fél kilenckor teljes erőből elkezdődhet a hétvége. Már csak a jóbarátokat kell összeszervezni egy tér - egy idő koordinátára és szinte tökéletes minden. Hihetetlen, amennyire vártam a nagy hétvégi tompulást, annyira jó most egy kicsit megint pörögni.

Na most megjött az ólom és a zsibbadás is. Ma viszont nemlesz a milesz, úgyhogy kettőkor sipirc. És aztán végre rendes élet.

Ebben a másodikában csak annyi volt a gond, hogy hat órát vártam másokra. Akik nem kicsit bénáztak és nem voltak kevesen. Fuck. Éjfélkor fejeztem be a munkanapot, úgy, hogy magamra zártam a lakásajtót.

Azt álmodtam, hogy a legnagyobb főnökkel hadakozom angolul. Megmagyarázkodni, számokat mutatni, kirúgást elkerülni és közben annyi de annyi klassz kifejezés jutott eszembe azon a nyelven, amit meg nem értek, mert élőben maximum a 'whats up?' szintjén tudom. Nagyon parás dolog volt ez, fel is riadtam, hogy elkések. Végülis nem, jó időben vagyok, csak ez a kezdődő para, na ez most kísértetiesen ugyanaz, mint tavaly ilyenkor. És akkor karácsonyig ilyen volt és annak januári összeomlás lett a vége. Nagyon kellene most egy okos egérutat megtalálni, csak parázom, mert nem hagynak időt gondolkodni. A vég kezdete?

Olyan ez, mint amikor a mókuskereket centrifugamotorra kapcsolják és azután számonkérik, hogy miért nem halad az valamerre.

Az előttünk álló utazásokkal álmodtam. Valaki meghallgatta a tavalyi kívánságaimat, hogy dejódejó lenne világot látni. Idén megnyalta az arcom a szerencsemalac. Jajjistenem, meghálálom!

Olyan ez, mint amikor a mókuskereket centrifugamotorra kapcsolják.

Kifejezni is alig, hogy milyen jól esik most ez a kis hideg idő. Vasárnap még jól feltankoltam vízzel, hogy szomjan ne száradjak, ma pedig kellemesen melegítenem kell az ujjaimat a kávésbögrével. Most inkább úgy, hogy sok víz és tej és kevés kávé, de a melegség már egészen olyan, mint a habos kakaóé.

Azt hittem, kemény elhatározással elsőre le lehet jönni a Szerről. De tévedtem magamban. Kellett egy előre tudott nehéz nap és máris folyamatosan nyaggattam a neszkávégépet, a hirtelen ledöntött harmadik után már végem volt. Negyedik és ötödik, de nem lettem gyorsabb vagy frissebb, csak hisztérikusabb. Most mérges vagyok magamra, nem igaz, hogy ennyire kávéfüggő vagyok.

Jól van, freeblog, jól van, hát legyen csak mindig karbantartás. Azért még a jó öreg jegyzetfüzet nem ment ki a divatból. Papírra blogolok, fityisz.

Majdnem olyan, mint hétfőn. Csilingelt a mikró, aztán egy gyors fürdőszobai kör. A ruhák is itt várnak már készenlétben, már csak azt kell eldönteni, melyik álarcom vegyem fel. Itt most nem járható a 'nincs egy rongyom se' közhely. Álarctúltengés van, sajnos. Mégiscsak hétfő van.

Ismerős hétvégi zajok, zümmög a mosógép, kattog a billentyűzet. Ahogy hűvösödik az időjárás, úgy kezd kisimulni minden. Figyelem a változásokat körülöttem, sok van mi felvidít, néhány felbosszant, a legtöbb közömbös. Csilingel a mikró, kiránt a semmirese-gondolásból. Nna. Most akkor gyerünk, kezdjünk a nappal valamit! Majdnem ugyanúgy, mint hétfőnként, csak ma még nem kell a ruhák mellé álarcot húznom.

Adtam vizet a madárnak, megpucoltam a magos tartályát, kapott inni az összes virág, elfogytak a piszkos bögrék a mosogatóból és még arra is jutott a reggelből, hogy egy órácskára visszafeküdjek olvasni. Hmm, talán ez a nyár igazi sebessége. Milyen jó is, ha esténként sétával zárjuk a napot!

Várakozás, csendben, nyugodtan. Nézelődés. Na most merre. Túlságosan meleg van még a normális pihenéshez, de lassulnak már az agykerekek. Üveg bor kinyitása lehetne egy alternatíva. A mozgalmas őszig még van egy hónap. Át kell ezt is izzadni, aztán már minden rendben lesz.

"Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük - holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet. Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe és gondba vagyunk beleágyazva. Semmi sem elégít ki, semmi nem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell; valódi emberek akarunk lenni. Az emberi szív saját képétől megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítő állhatatossággal. Ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kíváncsi vagyok; ez az egyetlen vonzó a könyvben, a képben, a szoborban és a muzsikában. Ez az, amit a szóban hallani akarok, ez és semmi más. Minden egyéb unalmas, érdektelen, közömbös, lényegtelen.
A könyv tárgya ez a gond, ez a terhesség, ez az állhatatosság, ez az egyetlen fontos és egyetlen érdekes esemény; ez a könyv tárgya és tartalma, szépsége és komolysága, nagysága és izgalma. Ez a szívós vakondok-szimfónia, ez a tüneményes őrület és szentséges türelem: előre, előre, fel, fölfelé, mindig csak fölfelé, végre megszületni, koplalni, túrni a földet, dühöngeni, fogakat összeszorítani, ki ahogy tudja, s ahogyan akarja.
A könyv tárgya az emberiség életének nagy szimfóniája, az a zene, amely a felszín története alatt szól, az emberi lét áldott valódi zenéje, amelynek egyetlen vágya és célja, egyetlen témája és szenvedélye van: embernek lenni, valódi és igazi embernek lenni, és emberi módon élni.
(...)
A legelső lépés abban az irányban, amelyet a könyv szerzői járnak. Az első lépés felismerni a felszín átkozott történetének örök értelmetlen zűrzavara mögött és alatt az áldott történet végső célját: emberré lenni. Felismerni, hogy végül is semmi de semmi bennünket tökéletesen ki nem elégít, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom, hanem csak ez az egy: végre, végül, embernek lenni."

/Hamvas Béla: Anthologia Humana/ innen

Ma tudtam meg, egy egészen más témájú telefonbeszélgetésből, hogy szerdán meghalt nagyanyám nővére. Már közelebb volt a százhoz, mint a kilencvenhez, hosszan tartó alap-nyavalyái is voltak szép számmal, de ha visszanézem az elmúlt éveket (legalább egy évtizedet kell, ha nem többet), szép öregkora volt. Szerdától lesz örök nyugalomban. Tavasszal láttam utoljára, mosolygott, mint mindig. Nem akarok más emléket róla.

Pirítós vastagon sajttal, nagy bögre tej mindjárt reggel. Aztán a kávé. Minimál net. Nagy levegőt vesz. Elindul.

Coming out volt ma késő délután. Egy óvatlan pillanatban elkottyantottam a blogolást. Most gombócgyomor délelőttig, milyen lesz a fogadtatás. Borítékolom, hogy csak a vicces jelenetek lesznek a menők. Mondjuk három napig. Szerencse, hogy van közte szombat és vasárnap.

A tegnapi gondolatok még ma is itt ülnek a fejemben. Felületes és agresszív férfivilág. Ez volt a kulcsszó. És az is, hogy eltűrik a nőt maguk között, ha éppenséggel eszes, de nem szép testű. Az életmegoldási alternatívákról majd még később lesz szó. Life is under construction.

Isteni adomány egy hűvös éjszaka. Kuckóhangulat van a takaró alatt. Kávé vár kint és egy nagy séta. Ma azért sem fogok rohanni a busz-metró-villamosra.

Fénylovak.

Itthon aztán blogok elé rogyva épp csak ki kellett nézni az ablakon és máris ott a naplementébe áztatott felhő és nem lehetett eltéveszteni, kié.

Tessék, előbbi kívánságom máris teljesült. Hazafelé a dugóban nagyon zenét hallgattunk és nagyot beszélgettünk. Észre se vettem, hogy másfél óra volt a máskor szokásos húszperces száguldás. Új dolog a világról nem derült ki, megváltatlan is maradt, de mégiscsak más szemszög és másfajta rendszerezés került elő. Néhol szájtátva hallgattam.

A babérligetben olvasgatást választottam esti mulatságul. Lehet, emberekkel kellene ilyenkor beszélgetnem, ami visszatart, hogy már én is unom a mindig panaszkodást. Terhére meg minek lenni... ha nem tudom a pozitív hangulatot.

Tájfunhuzat, ablakcsapkodás és üvegcsörömpölés. A mostani húsz fok kifújt az ágyból. Van még fél óra serteperte, igyekszem intézni a regenerálódást. A jövő hét már ma durvának látszik, a védőernyőm elhúz szabadságra. Igyekeznem kell nem pánikba esni, még mindig ott a felirat az irodában kis fatáblán, hogy ne vitatkozz hülyékkel. Igyekszem ezt is kellően sokszor megnézni. Meg kell nézni még az állásváltoztató honlapokat is, hiába fog hiányozni három-négy ember, főbb ennél az egészség.

Ha a kinti világban nem igazodok el, hát csinálok magamnak egy sajátot. Más megoldás nem jut most eszembe. Azt hittem, a józan ész nem ment még ki a divatból. Állandóan tévedek.

Másfél óra volt, amíg sikerült kimászni az ágyból, jajjdenincskedvem ott dolgozni. Viszont a muszájság miatt kénytelen vagyok, legalábbis egyelőre. Olvastam este sok keleti gondolatot, egyikben az volt, hogy ezt a muszájságot engedjem el. A kisördög azonban sutyorgott hátul, hát még egyszer olyat nem csinálok, hogy nincs másik hely és előbb felmondok. Az az egy év akkor brutális volt. Gyakorolni kell még ezt a keleti gondolkodást.

Égfirka.

Sose bocsátom meg magamnak a blogozás miatt szétégett tejberizst. Itt ülök szétbarkácsolt szájjal, három oldalon új fogkezdemény, homlokig érő zsibbadás és erre tessék, kozma. Éhen döglés testileg vagy szellemi túltápláltság?

Ültem egy parkban délután, szétfúrt de beépített szájjal, és körtelefonáltam. Csak hogy ne legyen már mégse egy nyugodt szabadságnapom. Elérték. A nájlongyári rosszarcok. Aztán gyógysoppingoltam egy könyvesboltban, haha, nem fogtok ki rajtam, visszamentem a padra a fák alá és gyógyolvastam a lelkemnek. Nna.
Holnap meg kipróbálom az újfogat, harapok vele, el, nyakat.

Éget a kávé és mar a sav. Nézem a céges levelezőt, a hétvégi események a gyárban a feje tetejére állították az összes tervemet. Hosszú kedd ígérkezik, bozótharc a ráadás. Vagy hagyom az egész levest sajátmagában főni és nem kavarom, nem akarom a jobb ízét, nem. Csakhát bemenni és látszatottlenni nem én vagyok.

Két évvel ezelőtt minden szellemi- és betűlázban égett. Ma nosztalgia-szerkesztés miatt ismét. Akkor sem aludtam sokat, ma sem lesz, betű, betű, betű. Legutoljára most egy Hamvas Béla topicban süllyedtem el. Újraolvasni, újraolvasni, ez lesz a szabály.

Ma reggel arra gondolok, hogy érettnek lenni annyi, mint megkétszereződve fiatalnak lenni. Az eredeti egyszerűbb és szebb. Reife ist doppelte Jugend. Minden érett gyümölcs ezt bizonyítja. Íme, az őszibarack. Sárga húsa van, az egyik oldala krapplakkvörös, a másik narancs. Kihívó és kívánatos. Megérni annyi, mint duplán fiatalnak lenni. És érettnek lenni a legnagyobb, mondja Shakespeare, ripeness is all. Semmi sem fiatalabb, mint az ilyen kacér gömbölyűség. Közben már régen a muskotályszőlőt szopogatom és hozzá mandulát harapok, de a fűben mellettem piros alma és két csodaszép szem szilva.

/Hamvas Béla: Gyümölcsóra/

Épp olyan, mint az igazi kamaszkor. Barátság életre-halálra. Vajon él-e még a Kis Herceg Rókája és szabad-e felnőtten ismételni?

Első eredmény két kupac vizes edény. Lesz még kettő, ahogy látom. Fele már tiszta.

Ki kell majd gondolnom, mi is legyen a mai nappal. Nincs iroda, nincs klíma, vagy itthon molyolok talpig sóban, például elrendezem a befejezetlen könyvek sorsát, vagy mászkálok a városban hideg helyről hideg helyre, hátha lesz valami érdekes. Vagy átalszom a napot, éjszakai bagolyra váltok. Vagy-vagy. Mindig jó, hogy felteszem ezeket a kérdéseket magamnak. Sose tudok dönteni. Máskor millió eurók sorsát egy perc alatt is akár, de magánügyben... Azt is megfogadtam már sokszor, hogy kerülöm a hárompontos mondatvégeket, olyan snassz, hogy egy méltó befejezést se tudok adni, és most megint majdnem így lett. Az lesz a vége, hogy megyek mosogatni, a lakás már amúgy is erősen hasonlít egy albán menekülttáborra.

Lelassult az idő folyása is, az óramutatók megolvadtak. Délben a tűző napon jártam, valami szellő próbálkozott a levegőben, de csak olyat tudott, mintha lángnyelvek nyaldosnának. Visszamenekültem az épületbe a klímagép alá. Este még mindig ugyanez a helyzet. Az órák úgy folydogálnak, mint a sósan maró verejték. Sose lesz hajnal.

Egy még meg nem írt hosszú levél tartalma gyűlik bennem. Torokkaparó dolgok ezek, butaságom története, hát miért nem kell az, ami van, feltétel nélkül és szeretetből áll? Hülye kérdéseimmel megy az idő, megy a hét és a hónap évszámra.

Lelassult életműködés, vonszolt test, kapkodás levegő után. Az arctörölgetés már lefutott játszma, erő nincs a kar emelésére, hagyni kell a nedvet folyni, majd megszárad, vagyis már mindegy, másik mozdulatra újra cseppek, máshol, mindenhol. Egyedül gondolatban nem, ott már tengerpart van.

Kialvatlanság, görcsös menzesz, hőség és a nemmehetekszabadságra érzés remek kis kombó. Ilyentájt erősen foglalkoztat a gondolat, hogy nemet váltok. Vagy hogy egyáltalán hogyan lehet ezt túlélni.

Elkeseredtem kicsit a ma esti időjárás-előrejelzések olvastával. Atya világ, még egy hét ilyen!
Ezen a héten vége lett az irodai pihengetésnek, beindult a nájlonszezon. Megrendelések dombokban egyelőre, a kereskedő-népség fele elhúzott szabadságra, ez egyrészt könnyebb, mert nincs aki telefonzaklat, másrészt meg viszi a fejében az információkat tengerpartra, Balatonra, világgá. A jobb csuklómon elkezdődött a tavalyi megerőltetéscsomó. Idén sem hagyom a gipszelést.

Vendégblogolás van, apró kellemetlenségek az őshonban, még jó, hogy van alternatíva, ide írhatom, hogy nagyon jó azért minden. Meg hideg is. Meg limonádé.

Állítólag húsz fok van odakint. De semmivel sem jön be hidegebb levegő a szobába, mint ami bent van. És izzadni lehet az ágy tetején. Alvás.... hát az olyan forgolódásos fekvés estétől reggelig.

Hőség a gépteremben is. Minden izzik. Beszélni is fárasztó. Gyorsan le akartam hát tudni az egész napi kommunikációt.
'Az lehet, hogy a most gyárból kimenő cuccokat megbookmarkoljuk, hogy a meleg miatt speciális reklamációs issue merülhet fel mondjuk a határnál való ötvenfokos állás miatti szétfolyásból??'

Úgy ébredtem, mint aki kapált egész éjjel. Ráadásul még mindig fáj a derekam. Nemszeretem meeting lesz ma délben, megint oka leszek valami rossznak. Biztosan ezért fáj a derekam, esett ki a fogam, nem akarom én ezt a napot.

Mostanában kaptam rá a 'következő blog' gombocska nyomogatására. A megszokott és megunt free- és egyéb magyar blogos arcok helyett sok igazi embert találtam. Addikt ez. Kisemberek kis örömökkel, nagy baráti társaságokkal és sehol senki nem veszekedik. Naháp. Majd olvasom is rögtön tovább.

Túl sokat beszéltem. Egy fogamat kivettem. Sajnos ez egy csapos mű volt, fogastól beletörött a helyzetbe. Most hát nem tudom hogyan lesz tovább, begyulladástól tartok. A római út költségvetését ismételten át kell gondolnom. Pluszmunkán agyalok.

Apró kis blogjáték a nagy netben. Többfordulós, neveztem, az elsőben elestem. Őszinteség a téma, inkognitó megléte az értékelési kritérium. Egyrészt jó ez, mert házon belül maradtak a személyes információk. Másrészt rossz ez, már megint kijött a személyes parám, 'nem kell ez senkinek'. Harmadrészt még mindig nem tudom, miért irkálok a netre.

Tibet, Kailash








more images

Vasárnap reggeli csendes semmittevés. Erre vágytam egész héten. Relax.

Lassan elkövetkezik az a hőmérséklet-tartomány, amelyet csakis nagyobb tömegű víz segítségével bírok elviselni. A tegnapokhoz képest ma már annyira tűz a nap, hogy felszívódtak a felhők is, most este nyolc óra van és harmincegy celziusz. Irány a fürdőkád, vastag könyv van.

A vacsoránál elmondta, hogy egy londoni hostess-ügynökség közvetítette ki a vásárra. Még sohasem foglalkozott borokkal, ezért elfogadta. Nemrég ő is a második életét kezdte. Korábban fotómodell volt és ruhavállfa. Így mondta. Aztán két évig nem csinált semmit. Utazott. Most új esélyt akar adni magának. Megkérdeztem, akar-e egy borász felesége lenni? Attól függ, hogy hol. Firenze vagy Barcelona környékén, szívesen. Vagy bárhol. Ha az a borász igazi férfi. Olyan, aki mer és képes a hivatásának élni. Boldognak lenni. Hinni és akarni. Elgondolkodott, majd megint megerősítette. Igen, talán éppen egy borász felesége szeretnék lenni. Ha a szakmájának él, és kitűnő borokat készít. Lenne kedve kivenni belőle a részét. A harcból, az akarásból. Mert túlságosan sokáig volt közömbös, cinikus, pénzhajhász emberek társaságában. Elhatározta, hogy szenvedélyes, elhivatott emberekkel akar együtt lenni. Olyanokkal, akik képesek szeretni...

/Tolvaly Ferenc: Tibetben a lélek/

Nehezen emésztem a nagyképűséget, főleg azt a fajtáját, amely az ömlengéssel határos. A rabszolgatartók mosolya soha nem hal ki a világból. Nem tudom elkerülni, harciaskodásuk felborítja az egyensúlyomat, észérveim lepattannak, persze ez így működik. El kell fogadnom. Csakhogy nehezen megy ez.

Kapni egy borítékos levelet és egy képeslapot. Egy ideig csak a képet nézni, majd hosszas örülés után megfordítani. Majd később a levéllel... nem gyorsan felszabni, kitépni, belenézni, hanem egy kicsit tapogatni a papírt, nézni az írást, forgatni, örülni a feladónak, majd végül nyugodtan leülve kinyitni, áttanulmányozni és szélesen vigyorogni. Ezt így kell.

Croatia, Porec







more

Tegnap úgy hagytam ott az irodát, hogy már nem kell sok mindent elintézni a hétvégére előre. Most eszembe jutott a reggeli kávézaccból, hogy hátha még lehetne egy dolgot jobban megoldani. Dilemma, hagyjam úgy, vagy bonyolódjak bele sok órára. Nem szeretem a hisztérikus péntekeket, a rohanva dolgozás sehogysejó. Viszont soha nem volt még eddig nyugodt pénteki munkanap. Féltem a magán hétvégémet.

A nap legszebb és leghasznosabb része. Öt perc idő van elkapni a pillanatot.

Tévénézés közben feltűnt a reklámokból, hogy a ruhánkat olyan illatosított és puhásító vegyszerekkel kell mosni, ami boldoggá teszi a ruhát, amit majd olyan lesz, mint az első új, nem fakul, nem kopik.
A mosószerek, a tárgyaink boldogok lesznek. De az emberek egymás közt? Be kéne rakni mindenkit egy nagyprogramba, hogy ne csak a tárgyainkra figyeljünk.

Hazafelé vonszolom a testem a fertelem Rákóczi úton, átsunnyogok a piroson, erre a zebra végén feltűnik a kedvenc fogdoki asszisztense és rám szól. Tudod, a fogad még nincsen kész... Mindjárt rögtön járt a nyelvem a számban, oké, hát még nem tört le, dehát dehát a műfog... Na ez milyen már, nemhogy számon, fogon vagyok tartva!

Lilahagyma, libatepertő, melegen, ez volt a kezdet. Kihívás ez a gyomromnak. Bilagit-parti hajnalban. Naná hogy megérte.

Ebben a vicces melegben hiába terveztem csendes hétvégét, a nájlongyári selejt csak termelődött. Négy óra ment pocsékba információ-vadászattal, a Kántor nyomoz névjegykártyát nyomdába adtam. Erre a nagy stresszre való tekintettel igazán kijár egy kis kocsmázás.

Nagyon gomba, nagyon tele, nagyon korán. Reggel van, de nagyon tudnék aludni még.

Nem tudok mit mondani. Ha bármit megpróbálok, elveszítelek. Most hát csak a néma vágyakozás maradt és a fel nem tett kérdések és az el nem mondott történetek.

Ha főznöd kell, az mindig úgy indul, hogy csinálj helyet az edényszárítón és mosogasd ki a mosogatóból az edényeket. Másfél négyzetméteres konyhában már két piszkos bögre is rendetlenségnek hat, most is így volt, pedig tegnap már ráncba szedtem a csetreszeket. A milánóihoz tartozó hagyma, sonka és gomba felaprítása ezek után már gyerekjáték volt, paradicsom és ketchup no és jócskán bazsalikom, majd még egy hosszú és meleg tésztafőzés van hátra, aztán éjszakai vacsora lesz. Egész nap semmihez se kedv, estére mégis beindult valami, ez a gyors konyhai serteperte meg mintha előre hozná a hétfőt. Mindenesetre teli hassal kell álmodni valamit.

Vigyori felhők az égen. Más egyéb nem történt eddig. Békességes hétvége van.

Teljes szombati semmittevés volt tegnap. Minimálkontakt a világgal. Két fénykép szögelődött fel a falra, három tányér mosogatva. Ennyi. Egészen sokáig nem is gondoltam semmire. Hétvégi nyaralás ez.

Felébredtem sok óra alvás után, csak úgy, az időtől függetlenül. Még a párnák között lapulva végigszámoltam a dolgaimat. Van kemény munkám, izzadás. Van könnyű hobbim, babérliget. Van barátom, sok és van ellenségem, épp elegendő számban. Van akit szeretek és vannak, akik szeretnek. Van hiányérzetem, sok, vágyakozás az után, ami az enyém és van ennek kínja. Van sikerlistám, apró örömök és elért mosolyok, a lista hosszú és emlékezetes. Van helyem a mostban, keresem a jövőt. Azt hiszem, ebben a pillanatban teljes az élet, megvannak a jóságok és megvannak a bajságok. Éppen egyensúlyban. Most akkor azt mondom, ez boldogság.

Haydn: Nelson mise. Élőben. Kórus. Gyönyörű.

Nehéz a felkelés ilyenkor, amikor még mindig hiányzik tíz óra alvás. A túlságos stresszt és bántást átalvással élem túl. Mert ordítani kellene, de azt nem lehet. Életelvek a szőnyeg alá?

Kirakat, Centrál, mentás limonádé és sok óra. Volt olyan perc, amikor a csend többet beszélt. Azért minket sem kell félteni. Csoki, bár ezt nem szabad leírnom. Széles vigyor.
Fürdőztem a figyelemben és és és - hát ez annyira szokatlan...nem találom rá a szavakat.

07/05 - A még mindig nap. Következő rovátka.
Még mindig pozitív a véleményem az erzsébetvárosi okmányirodáról. Már másodszor intéztem el fél óra alatt a papírügyeimet. Persze az internet segítsége is kellett, de az ügyintézés sebessége ellentmond az általános közvélekedéseknek.

No egy kávé, egy füst, egy pipere. Felszívtam magam. Irány az ocsmányiroda. Azután hátha jobbra fordul az idő.

Tizenegy óra alvás után még mindig zsibbadt zavarosság. Úgy látszik, a tegnapi nap tartogat még emésztenivalót. Miért pont ajándékba, miért pont 'pasit', miért pont kaptam? Hát ennyire látszik?

Még mindig ez a közellenség-hangulat, bármit teszek, valaki mindig beleköt. Sikerélmény ritkán villan fel, azt is lehúzzák sokszor, megfelelni sem akarok már. Korai ágybaájulás, mint akit lebunkóztak.

Psszt... egy kismadár odakint, az egyik trillájára ébredtem, a félötös levegő meg mint a bársony, erre jött egy autó és zummm elvitte a pillanatot. Maradtam ejtőzni fél órát, vártam, visszajön-e az ébredés másodszor és akkor is ugyanolyan. E.

Ott ül velem szemben hat órát legalább. Minden reggel három negatív történettel kezdi a napot. Napközben is előkerül ez-az szidásilag. Ezek után válaszoljak a kérdésre, hogy miért tűnök el sokszor?

Fénykrokodil