Régi fényképek, régi papírképek, szürke-feketébe húzott régi ragyogó pillanatok, beállított mosolyok és elkapott valóságok. Négy nagy boríték négy nagy marék kincsét válogattam át, húsz-harminc-ötven év arcait, de inkább azok változásait kutattam, lehetséges történeteket vázoltam, hogy hová tűnt az az egymás arcába mosolygás a nászúti képeiről a mai ebédig elszálló időben. Hogy ma is nagynéha, elkapva, biztos a megszokás unalma, vagy a megszokás nemmerése, mert hogy már nem kell egymásra figyelni, vigyázni, mert már úgyis mindegy és úgyse lesz más?
Hogy majd én is így leszek harmincöt év múlva? Vagy már előbb, mondjuk holnap vagy már most is ezt másolom?
Hunyorgó nagymamaarcok bamba fejű unokák mellett, feszengő férfiak kisbabákkal, füstös és borosüveges izzadó lakodalmi asztalok népe egy másik kötegben, vagy egy szigorú brigádnaplóba illő összeálló csoportkép. Mondjuk Esztergomban. Máskor meg Balaton-part.
Esküvői képen mosolyogni nem merő örömanya és a véletlenszerűen képre keveredő családi kutya kettőse zárta a sort.
Öregszem. Most már kincs az a négy nagy boríték. A hol vagyunk, hová leszünk kérdések utolértek. És még csak fogalmam sincs a válaszról.
Rajtam a sor a képrevaló új alakok beszerzésében, legyártásában, és nincs menekülés, a kamera hátsó oldaláról is előre kell lépnem. Bár most már soha nem lesznek olyan fényképek. Olyanok lesznek, amelyeken mégse vagyok rajta. Vagy rajta vagyok, csak másnak, vagy másnak a képére léptem rá véletlenül.
Még jó, hogy a családi videózás őrülete nem ért el. Egyes dobtál. Egy ugrásból kimaradsz.