Hegyi lassulás, ez van most itt nálam. Jó volt most az időzítés. Olvasom A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészeté-t, mekkora öröm, hogy rögtön ki is próbálhattam a hegyek között, milyen az, meditálva nézni.

Kellemes esőillat odakint, kávé idebent és mindjárt kezdődik a rohanás. Ma is egy nap, újabb nap, kerékvágás, persze már nem lesz a régi, várom inkább, hogy valami más legyen, jobb és magasabb nívójú, mint eddig. Ha sikerül, jó lesz. És most egyelőre nincs 'ha nem' opció.

Talpak alól kirántott szőnyeg. Minden figyelmeztetés ellenére. Kapálózhatok bármennyire, hatástalan vagyok arra, hogy miket gondolnak rólam. Tíz órás munkaidőt ilyen hangulatban nem vagyok képes kimagyarázni.

Három nap után is tart még az érzelmi hullámverés egy viccnek szánt kérdés után, most már lassan ez az ár mos el mindent. Egy kérdésbe sűrített életfilozófia és már látom, nincs út a másik oldalra. Ez a barátság nem sikerül, egy kicsit megvisel, mert vannak jó pillanatok, de még vagy már akkor, ha nem róla beszélünk. Ami egyre nehezebb. Lelkiismeretre várok, vajon mikor szólal és visszavonom-e a kérdésem vagy lélekboncolok tovább.

Lengyelországban.

Adott egy alkalom a lazításra és a gondokból kiszakadásra. Mégis a társas magány sérelme jött elő, élménybeszámolás helyett a társak furcsaságai. Belső utazás és elmélyülés helyett a másikra várás. Kilógok innen is, nem kényszer a locsogás, inkább a szemlélődés és a derű. Önmagam az ellenfél és talán egy kicsit legyőzetett, bár nagy harc már nem volt. A többiek élménybeszámolója nem tágult tovább az egónál, hiába minden igyekezet és szesz, kemény ellenfél a sajátmaga magának mindenhol. Ez a mai tapasztalat.

Tegnap este még elalvás előtt feltétlenül fontos volt lejegyezni a pillanatokat, melyek maradéktalanul jók voltak a hétvégében. Nehogy kimaradjon emlékezés esetén, ha majd kell. Nem is gondoltam volna, hogy másfél oldalas lista lesz a kirándulós füzetemben.

Fura volt érezni, hogy furcsán néznek rám a kollégák, mert nem mutattam a normál ideges jeleket ma sem magamon. A másokfikázás című alapprogramba sem kapcsolódtam be. Vagy megszokják vagy megszököm.

Zsibbadós reggel következett mára, ámbár volt vigyori két perc, amikor ott a kis helyiségben hagyott novellás könyvben találtam egy vidám részletet. Motoszkáltam egy kávéval, nézem az ablaki szürkeséget, talán nem esik majd. Próbálom ma megtartani ezt a rezignált sebességet a tegnapi elhatározásom fényében..tükrében..miatt..izé, hát csak nem kell ezt tudományosan felfogni és előadni, ma lesz hozzá ruhám is, melyen ott a felirat a kaján vigyoros nyúltól: 'értem én, csak leszarom'.

Azt hiszem, beállok a sorba. Ez a munka nem ér annyit, hogy sorra elveszítsek mindenkit és mindent. A világ meg olyan, amilyen, de a fő: mi itt vagyunk.

Jó adag megválaszolni való kérdést kaptam. Ez most nagyon sokat érő ajándék. Ha meg tudom válaszolni, sínen lesz az életem. Márpedig meg fogom, addig élek.

Hajnalban felébredtem egy vonásnyit, nem teljesen, már bánom. Verset álmodtam, leírni akartam, de visszahúzott a folytatás. Azt gondoltam, fogom tudni teljes éberségben, hát mégse.

Az idei kötelező ünnepek közül ismét eltelt egy. Még ugyan hátra van egy és mégegy, de azokra a megszokott sémákat fogom húzni, karácsony, kaja, október pedig kirándulás. A tavasziak nagyon sokféle módon teltek, egyszer sem a hivatalos ünnepérzést másoltuk, hanem hol magas sziklákon izzadtunk, hol buszban csavarogtunk és biza a kora nyári egy laza csevegős ünneppé sikeredett. Most a nagy kötelező szájtáti bámulás és tömegben gyúrakodás helyett az abszolút semmittevés lett a program. Tévéből tűzijáték, na ilyen sem volt mostanában sokszor. Azért hiányzott, de a fotósszememen kívül semelyik porcikám nem kívánta a rakpartot. Majd máskor. Érdekes szellemi kaland volt helyette, no ezt talán fogom emlegetni később is, egyszerre két nehéz filozófiai könyv és mégis csudajó gondolatok, agytorna. Remetelét, igaz társaságban, de akkor is csakis belső utazás. Talán ez lesz egy új hobbi.

Meg vagyok számmisztikázva kérem. Sors- vagy élet- vagy karmaszám vagy mi, megmondták a jelek is, írnom kell. De mit?!

Szombatra megfordult a széljárás itthon, menőke jött, és egy remek kis országjárás kerekedett. 343 kilométer keréken és nemistudomhány kilométerrel közelebb egy igaz világhoz. A hangulatról tudok csak szólni, arról is inkább legyen egy kép.
*
Amikor elértél egy pontot, amit a világvégének gondolsz, meg kell ijedni, hogy mi lehet itt tenni és rá kell ébredned, hogy mégis mindig lesz utána is. Először ez elképzelhetetlen, azután egy külső kényszer fog gondolkodásra utalni, három óra mondjuk egy guruló fémdobozban, kint a futó táj és a felhők, majd egy teljesen új élethelyzet és akár hiszed, akár nem, ott a megoldás. Persze hogy előbb el kell engedni ezt a világvégét. És a végén nem szabad elcsodálkoznod, hogy ez egy világ kezdete.

Annyira lehetetlen megmozdulni. Nem viszek le szemetet, nem veszek cigit. Egyikből sok van, másikból kevés.

Itt van ez a nap és teljes a vergődés. Avagy rám szakadt a szabadnap és annyi mindent lehetne intézni, szervezni, venni, vinni, enni és nem. Ahhoz van kedvem, hogy ücsörögjek egy széken, meg hogy apró dolgokat fedezzek fel újra, szerteszét a lakásban.
Meg ahhoz, hogy gondolatban végtelen hosszúra írjam a tennivalós listát, aztán az utolsó gondolattal ki is radírozzam. Fekvés az ég alatt a fűben, a semmiresemgondolás! Na az. De nem most még. Most még a lelassulásnak kell eljönnie. Mint régen, a vizsgaidőszak utolsó napján, becsukott index és a Semmi. Agyban.
Majd mindjárt jó lesz.

Például a port a befőttesüvegbe gyűjtött egyforintosok tetején. A morzsákat a mikrósütő tálcáján. A rég kidobandó névjegykártyákat. Olvasócetliket. Zoknit az ágy alatt.

Az idei augusztus tizenhatodik napját kitéptem a naptárból. Szerintem az Úr is szabadságra ment.
A tizenhetediken én is szabadságra mentem, koffeinmentes szemlélődés van és várom a csendet.

Kedves Fényuniverzum! Mondd meg hát akkor, nekem miért nem jut a könnyebbik út sosem?

Délután. Ötcentis papírkupac az asztalon, feldolgozatlan. Tizenegy exceltáblázat nyitva a számítógépben. Délután. A háromtagú banda kétharmada elment valami fontos megbeszélésre. Csellengő egyéb kollégák is távol. Végre! Szabad a csend és lehet a gondolkodva adatfeldolgozás. Bekapcsoltam a klímát. Egy óra múlva. Délután. Szivárog visszafelé a banda. Miezajégverem? - apró reklamáció. Nu tak. Mondom. Ez az agyam üzemi hőmérséklete. Slussz - pássz. Apelláta nincs. Van kölcsön kardigán. Mindig agresszívan védem a területemet, ha előtte redbullt ittam.
Este öt. Papírkupac feldolgozva. Excelek bezárva. Szerdán is lesz nap. Ugyanez.

Felhődelfin labdázik a nappal

Kezdjük új kávéval a hetet. Illenék ma frissnek lenni, terveink szerint tanulni fogok, a nagy kék programot, hát ez lenne a hét csúcspontja, ha összejönne úgy szerda tájékán. Kiegészül az iroda, pff, újabb vöröskutya-történet várható. Hmm. Minimál üzemmódban csak kibírom csütörtökig, pénteken szabi. állásinterjú.

Tibetiül a "test" lü, ami annyit jelent, hogy "valami, amit hátrahagyunk", mint egy csomagot. Ahányszor csak kiejtjük a "lü" szót, mindig arra emlékeztet, hogy csak átutazóban vagyunk itt, egy időre menedéket leltünk ebben az életben és ebben a testben. Tibetben az emberek nem környezetük kényelmesebbé tételén fáradozva töltik minden idejüket. Megelégednek avval, ha van elegendő ennivalójuk, ruha borítja testüket, és tető van a fejük felett.
Rögeszmés igyekezetünk, hogy környezetünket kényelmesebbé tegyük, életünk céljává válik, s egyben állandó elégedetlenség forrása lesz. Gondolna-e normális ember arra, hogy kényes ízléssel berendezze minden szállodai szobáját, akárhányszor csak átutazóban megalszik valahol?

/Szögjal Rinpocse - Pillanatról pillanatra - Napi elmélkedések életről és halálról/

Tényleg fontos a nagytakarítás, megszabadulni a már használhatatlantól. Foglalnak sok mindent, teret, energiát, időt. Lerakódnak, lappanganak, néha kísérteni is tudnak, észrevétlenül porosodnak és ellepnek mindent. Dolgok, tárgyak, helyzetek, érzések, gondolatok. Bármi lehet ezek közül, és csak akkor derülnek ki, amikor nagytakarításkor napfényre kerülnek. Ideje van ennek is.
És azután friss szél.
*
Mégse lóghatok el az életem elől.

Borz pénteki sebessége ma is megmaradt, ma átragadt és főzhetnék támadt. Bélbolyhok reszkessetek!

Érzékcsalódás vagy tényleg igazi, hogy a nagy arccal beharangozott 'segítek neked dönteni' helyzethez annyit kaptam segítségül, hogy 'beszélj a P-vel és oldd meg'. Nem tudom ez az őrület melyik fajtája.

Feje tetejére állt a közlekedés a városban. Az elmúlt két hétben összesen legalább 8 órát ültem dugóban. Autó is, bkv is csak araszolt és anyázott.

Lila felhődunnák körül az égen, pohár kávé gőzölög, lábam fent a széken és hőzöngök kora reggel, mert a leghidegebb álompercemben szólalt meg az óra. Aludnék. De már késő.
Van itt egy százas kék vésztartalék, ezt még elszívom, aztán huss..

Érik, nagyon, most már egyre jobban érik egy száznyolcvan fokos életfordulat, munkafordulat és a többi.

Eshetne valami víz az égből, mert már megint meleg van éjjel. Nehéz így az alvás. Elkezdtem számolni, nagyon várni a szabadságnapjaimat, mind a huszonötöt, ami még hátra van. Apró életcélok, nagy vágyakozások.

Megrököny volt reggel. Hosszabb szabadságról visszatérő kolléga spontánul megjegyezte, amikor a reggeli kávézást intéztük csapatos-osztályostul. Hát de nagyon meglátszik rajtatok, hogy a főnökötök szabin van! - mondta és akkor eszünkbe jutott, hogy ebből a kedves, mosolygós, felszabadult időszakból már csak négy nap van hátra. Inkább dolgoznánk még egy hétig helyette is... Pedig a hiányolt nem rossz ember, csak nagyon negatív a szemüvege. Elég a reggeli három panaszos-károgó mondata és az egész banda megszürkül. Namost ebből a csávából vajon hogyan ki.

Na majd azért legközelebb vigyázni kell, C.G. Jung ne pont elalvás elé essen, mert kicsit nem vagyok már olyankor jó megértő. Ma lapozhatok vissza megint. Egy megállapítását azért fölvésem ide, ezzel még lehet majd később valamit kezdeni:

"Az anya bölcs tanácsát és a természetes korlátozás őt illető kérlelhetetlen törvényét bizonnyal figyelembe kellene vennie az embernek. Sohasem volna szabad elfelejtenie, hogy a világ azért áll még, mert ellentétei tartják az egyensúlyt. A racionálist így ellensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van."

/C.G. Jung: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről/

Itt most elméletileg egy 'utálom a hétfőt morrrr' bejegyzésnek kellene lennie. Későn mentem ágyba tegnap, az óra ma ötkor fel, tej sincs itthon a kávéhoz, így most minden feltétel adott lenne a morrrr bejegyzéshez. De nincs mégse olyan hangulat. Nem is utálom ma a hétfőt.

Muttyogás. Egész nap. Nem kell más, pihenős vasárnap van.

Eltörlök most már minden aggódást. Biztos ez. Lakomás-beszélgetős-sétás nap és léleksimogatás. Mégiscsak mégiscsak jó ez a kis világ, ha előbújnak rejtekeikből az Emberek. És nem kell ezt túlspilázni, csak ott lenni és benne lenni.

Az esti ágybaájulás után csodával határos módon a reggeli megszokott ébredés fogadott. Na jó, nem ötkor, hanem hét után, de semmi cicó, ukk-mukk-fuck, kidobott az ágy. Főzős kávé a tűzhelyen, aztán hirtelen mosogatási inger és most így fél kilenckor teljes erőből elkezdődhet a hétvége. Már csak a jóbarátokat kell összeszervezni egy tér - egy idő koordinátára és szinte tökéletes minden. Hihetetlen, amennyire vártam a nagy hétvégi tompulást, annyira jó most egy kicsit megint pörögni.

Na most megjött az ólom és a zsibbadás is. Ma viszont nemlesz a milesz, úgyhogy kettőkor sipirc. És aztán végre rendes élet.

Ebben a másodikában csak annyi volt a gond, hogy hat órát vártam másokra. Akik nem kicsit bénáztak és nem voltak kevesen. Fuck. Éjfélkor fejeztem be a munkanapot, úgy, hogy magamra zártam a lakásajtót.

Azt álmodtam, hogy a legnagyobb főnökkel hadakozom angolul. Megmagyarázkodni, számokat mutatni, kirúgást elkerülni és közben annyi de annyi klassz kifejezés jutott eszembe azon a nyelven, amit meg nem értek, mert élőben maximum a 'whats up?' szintjén tudom. Nagyon parás dolog volt ez, fel is riadtam, hogy elkések. Végülis nem, jó időben vagyok, csak ez a kezdődő para, na ez most kísértetiesen ugyanaz, mint tavaly ilyenkor. És akkor karácsonyig ilyen volt és annak januári összeomlás lett a vége. Nagyon kellene most egy okos egérutat megtalálni, csak parázom, mert nem hagynak időt gondolkodni. A vég kezdete?

Olyan ez, mint amikor a mókuskereket centrifugamotorra kapcsolják és azután számonkérik, hogy miért nem halad az valamerre.

Az előttünk álló utazásokkal álmodtam. Valaki meghallgatta a tavalyi kívánságaimat, hogy dejódejó lenne világot látni. Idén megnyalta az arcom a szerencsemalac. Jajjistenem, meghálálom!