Belesüppedni a semmibe, az lenne a jó. Csak ülni vagy nézni mozdulatlanul. Nagyon csendben, csak a természet zajával, azzal a békével.

Ja tényleg, otthon huszadika van, az augusztusé, apróbb hírolvasás után elébb ment a keseredés, most nem lesz csinnadratta és tömeghömpölytől dörzsölődés. Marad a közepesen kimért angol lemming-élet, meleg az most van itt is, de semmi lelkesedés. Legalább kimaradok abból, hogy mennyibekerült, kiahibás, desokáraértemhaza.
×
Újabb három mondat helyett csak három szóban. Hiányzó élményfürdő partiséta.

Erővel elhatározásból most már szabad az őrültködés. Azóta kispolgáribb vagyok és csak vasárnapi rántotthúsról álmodok. Illetve a kopasz fej virágos farmerben az még kacérkodó tervben van, de inkább a babkonzerv.

Windmill, Wimbledon, Greater London. 2009.06.25.

Mostanában a vicces dolgok nem történnek meg, a csendes szemlélődős dolgok sem történnek meg, az események sem történnek meg. Mostanában csak búgócsigák történnek, követhetetlen tempóban, már szóval, már fotóval sem leképezhetőek, érezni néha csak utólag bírom. Vicces dolog ez, így történik.

Egyre többször van olyan nap, hogy szeretem az esőt, egyre több napja szeretem az esőt. Egyre több olyan esős nap van, mint a mai, amikor csendesen cseperkél odakint, odabent az ágy meleg, puha és nem történik más semmi. Délután meleg volt, nagyon párás, esőt izzadtam és ittam.

Le kell kapcsolni a sok felhőt átívelő gondolatokat, le kell lépni a földre és bort prédikálni. Folyton lázasnak érzem magam, a hihetetlenségig kétkedőnek, a "hogymilesz" kérdésre rágózom, és pedig tényleg csak annyi kell, hogy monjam: Igen. Kisördög vihog a háttérben, hát egyszer lesz majd olyan, hogy nem ideiglenesen, hanem végleg?

Gyanús az nagyon, ha sok perccel megelőzöm az ébresztőt, kisimult izmokat és puha ágyat érzek. Macskamód dorombolva telik a nap, és akkor ott van a pillanat, ami egy sikítás és romba dönti a már nagyon beleélt boldogságot. Mert olyan kicsi kell csak, hogy megmaradjon, aztán soha és ez a soha olyan kemény, mint a sziklaeső a gleccser előtt.

Az örök és általános dilemma elkapott megint, valahol egyensúlyba kell rakni a szigorúan vett munkát, ami egy kényszer, a szigorúan vett pihenést, ami szintén kényszer és az igazi kikapcsolódást az igazi örömmel végzett munkával együtt. Mindig úgy áll a helyzet, hogy ha a másodikhoz van kedvem és hangulatom, az elsőbe kell mennem. És fordítva is volt már. Örök elégedetlenség az élet megrontója?

Nem nyusszogok, de nekem mar keso. Nagy koert sikit zsebemben a veso.

Van olyan hely, ahol hiába szaladgál a kerítésen minden reggel egy mókus, hiába süti melegre a konyhai reggeleket a napsugár, nincs jó illat és nem kezdődik az otthonosság. A hazamenés szó ilyenkor csak irányt jelent és sárrögöt a szőnyegpadlón és a leesett papírdarab leesett sorstársat kap maga mellé. Máskor meg még a festékpattogást is szeretem az ablakkereten és a nyikorgását a kilincsnek, és pont ez a hely nem lehet az..

Windmill, Shirley, Greater London

Telik a két hét egymás után, percekre hullámvasút és órákra félős csüggedés, de aztán a csakazértis odateszi a pontot a mondat végére. A nyelvi süketség az talán még a magánynál is rosszabb, mondanád de nincs kinek aki érti, mondaná, de nem értem vagy éppen félre, kézlegyintés, hülye ez itt, hülye hát az... Aludni kéne a tengerparton egy nagyot olaszul, ja persze úgy sem tudok, legyen akkor hát norvég vagy szuahéli, csak ne angol, ne egy a torokból jövő és szájheggyel formázott aouüeö.

Egy ideje nehéz és váratlan álmaim vannak, aforizma-tömör következtetésekkel ébredek és a nap többi percében rágom ezeket. A változások emésztése ez és a gubóban alakulás folyamata lehet, ennyi a sejtésem. Vetkőznöm kell a rossz szokásaimból, célfeladat tán, majd álmodom hozzá a hogyanokat.
×
Ma reggel erre jutottam. Kettőspont bökte a derekamat, fel is ültem hirtelen. Amolyan AHÁ érzés volt, aztán kávéztam egy nagyot.
"A jövő úgy jön szembe velem, mint egy arcba loccsantott vödör víz. Lemossa a múltat, ami leesik és eltűnik. A változás sebessége a szokatlan és nincs mód ezt kikerülni. A jövő és a világ szavak szabadon cserélhetők."

Most már ez mindig így lesz, hogy zsáknyi nyomasztás ül majd rajtam? Hogy sohasem fogom már a gondtalanságot érezni, talán csak azokban a tízpercekben, és a többiben mindig ott van az ázott vászon szaga, a zsáké, hogy majd most tényleg jól csinálom-e és a következmények. A felnőttek azért olyan nagyok és erősek, hogy el tudják vinni ezt a zsákot egészen sokáig és egészen messze.

Különös keveréke a várakozásnak és a félelemnek, ahol a várakozás valami jó eljövetelében való feltétlen bizalmat jelent. A félelem ennél alaktalanabb valami, savmarás gyomortájékon és szorító hüvelykujj a nyakamon. Mindezek eredője a bamba bámulás fölfelé az égre, nem mondom, hogy nem veszélyes légifolyosó alatt lakni.

Lassan utolérem az elveszített hónapot, talán rendben fog menni az összes utolsó pillanat, vagy hát akkor egy őrült kapkodás veszi kezdetét. És. Félreismert fontosságok tűnnek majd el és jönnek rácsodálkozó újak, homlokracsapások, vagy talán az, amit sokknak szoktak nevezni.

"a tél aprólékos pusmogása"

Mert kint az utcán és a szabadban bolyhos pelyhek esnek és egy cseppet sincs hideg, csak szürke február eleje van. Ez egy határnap vasárnap, amit még tavaly tűztünk ki, itt van hát és én is itt vagyok. Holott éppen a Picadillyn kellene lennem.

Mintegy kis kaleidoszkóp, forgatással megannyi új univerzum keletkezik, elvarázsol vagy elborzaszt. Elég egy remegés és megváltozik, belelátunk vagy éppen már nem, vagy soha többet. Vagy mindig egy izgalmas, életben tartó változás ez.

Kompromisszum-masnival átkötött dobozaimba bezártam pár életrészletet, ünnepi csomagolásba bugyoláltam. Már csak öt hét és kibomlik a masni. Vagy nem, de akkor nagyon hablaty az egész első mondat, a többi meg semmiértelmes.

Egyszer hideg van, egyszer meg meleg, egyszer van kedv, máskor meg nincs, semmihez, máskor egyszer meg még annyi sincs. Az energia az egy volt szó, a nap hiába, a sebesség nagy. Vagy csak a nap hiánya és a sebes-ség nagy?

Annak ellenére, hogy tudom, hogy pontosan ugyanígy csinálnám végig megint, szívesen újrakezdeném az egészet. Illetve az újrakezdésen morfondírozok, annak ellenére, hogy tudom, hogy pontosan egy vakvágány ez, akárhányszor, akárhonnan. Annak ellenére, hogy tudom, hogy mi ellen megy ez az újrakör, annak ellenére nem teszek semmit.

Változást sejtettem, változást vártam, terveztem, augusztus vége óta csak az a két hónap végigélése volt a cél. Most már elmúlt a tervezett időpont, mégis vannak napok, melyek hol hoznak, hol visznek pillanatokat. Saját életben bolyongok, mint bolha a kuvaszban, seholse a vége a szőrnek, de legalább meleg van.

Valaminek nagyon vége van, bár semmilyen látható jele nincs, hogy milyen új dolog jön helyette. De még a fok sincs meg, hogy a 360-ból merre kell fordulni. A mélységes semmi lesz talán az új középpont, őrjítő, hogy pont a semmi.

Azt mutatni, hogy érdekel és nagyon kötődöm pedig nem is, sokkal erőtpróbálóbb feladat, mint gondoltam. Talán annyira nem lóg ki a lóláb és talán előbb megtalálom a rendes kiutat. Egyelőre ezt a hamisarcot választom, a sok rossz közül a legrosszabbat. A pénzért megy, de minek?!

Végre egy használható jótanács az amerre elindulásról és nem jajongás végre, csak egy bátorító kétmondat. Egy mondatban bólintottam, akkor gyerünk csak tovább, a világvége nagyon messze még. Hogy mi az oka, persze csak mindig utólag derül ki, addig meg még egyszer sírva könyörgök vérért, csak egy kicsiért, hogy legyen bizonyosság.

A csökönyös ragaszkodás elvét feladni kell, mert ósdi gondolat volt? Vagy egyszerűen csak fordult egyet a világ? Válaszom nem szóbeli, csak egy próba wild cherry és az ősz hajszálakat rózsaszínre fogta be a festék.

Álomalapítási kérvény, új lakás. Lakkberendezés. Fél hétkor felébredtem.

Közeleg az Indulás Napja, egyre gyorsabban közeleg és egyre gyorsabban illan el a bátorságom. Nagy egészségügyi változtatásokba kellene belekezdenem, de még nem minden tökéletes, a javulás exponenciális. Ha megérte matekot tanulni, akkor most felismerem a felső szakaszt és mégiscsak minden jó lesz a végén, mert nincs más választás, test test ellen önmagam.

Már többször beleszaladtam abba, hogy tévesen jelöltem meg napot, órát és cseppet sem éreztem feszültséget emiatt. Csak egy kicsikét furcsállottam, hogy jé, így elszaladt az idő, vagy éppen még csak ennyi van. Két hónapnyi feladattalanság a mókuskeréktől - ennyi idő kell az idill eléréséig, de vajon miért most jött el az is, hogy már éppen itt az ideje tenni valami fontosat, éppen itt az ideje megfogni az időt, megint.

Vízszintes hegyen tréningelni - ez a terv, talán nem elég morbid? Mindenesetre belevágok, teher és pálma, meg minden jó. Két napig még lehetek felhőtlen 'beteg' az állományban, azután kimondják, renbe jött és irány kifelé a szobából, bele az életbe és akkor vagy kezdődik minden elölről, vagy sikerül lezárni ezt a múltat is és akkor tiszta lap.

Mintha a program is tudná, hogy kell a menés, ezért minden napra küld egy-egy képeslapot. Hogy ha lemegyek hármat és nyitom a fiókot, ott legyen egy képeslap. Minden nap lelkiismeretesen válaszolok is, lemegyek, feladom, felmegyek, megkapom az újat, minden egyes nappal hosszabb lesz a világ.

Estére megadtam magam a kinti világnak. Teát főztem, fotelba ültem, elővettem a takarót és a zoknit. Még este hétkor világos van, messze még a cudar ősz, most talán csak fáradtság van, olvasni elég.