Mintegy kis kaleidoszkóp, forgatással megannyi új univerzum keletkezik, elvarázsol vagy elborzaszt. Elég egy remegés és megváltozik, belelátunk vagy éppen már nem, vagy soha többet. Vagy mindig egy izgalmas, életben tartó változás ez.

Kompromisszum-masnival átkötött dobozaimba bezártam pár életrészletet, ünnepi csomagolásba bugyoláltam. Már csak öt hét és kibomlik a masni. Vagy nem, de akkor nagyon hablaty az egész első mondat, a többi meg semmiértelmes.

Egyszer hideg van, egyszer meg meleg, egyszer van kedv, máskor meg nincs, semmihez, máskor egyszer meg még annyi sincs. Az energia az egy volt szó, a nap hiába, a sebesség nagy. Vagy csak a nap hiánya és a sebes-ség nagy?

Annak ellenére, hogy tudom, hogy pontosan ugyanígy csinálnám végig megint, szívesen újrakezdeném az egészet. Illetve az újrakezdésen morfondírozok, annak ellenére, hogy tudom, hogy pontosan egy vakvágány ez, akárhányszor, akárhonnan. Annak ellenére, hogy tudom, hogy mi ellen megy ez az újrakör, annak ellenére nem teszek semmit.

Változást sejtettem, változást vártam, terveztem, augusztus vége óta csak az a két hónap végigélése volt a cél. Most már elmúlt a tervezett időpont, mégis vannak napok, melyek hol hoznak, hol visznek pillanatokat. Saját életben bolyongok, mint bolha a kuvaszban, seholse a vége a szőrnek, de legalább meleg van.

Valaminek nagyon vége van, bár semmilyen látható jele nincs, hogy milyen új dolog jön helyette. De még a fok sincs meg, hogy a 360-ból merre kell fordulni. A mélységes semmi lesz talán az új középpont, őrjítő, hogy pont a semmi.

Azt mutatni, hogy érdekel és nagyon kötődöm pedig nem is, sokkal erőtpróbálóbb feladat, mint gondoltam. Talán annyira nem lóg ki a lóláb és talán előbb megtalálom a rendes kiutat. Egyelőre ezt a hamisarcot választom, a sok rossz közül a legrosszabbat. A pénzért megy, de minek?!

Végre egy használható jótanács az amerre elindulásról és nem jajongás végre, csak egy bátorító kétmondat. Egy mondatban bólintottam, akkor gyerünk csak tovább, a világvége nagyon messze még. Hogy mi az oka, persze csak mindig utólag derül ki, addig meg még egyszer sírva könyörgök vérért, csak egy kicsiért, hogy legyen bizonyosság.

A csökönyös ragaszkodás elvét feladni kell, mert ósdi gondolat volt? Vagy egyszerűen csak fordult egyet a világ? Válaszom nem szóbeli, csak egy próba wild cherry és az ősz hajszálakat rózsaszínre fogta be a festék.

Álomalapítási kérvény, új lakás. Lakkberendezés. Fél hétkor felébredtem.

Közeleg az Indulás Napja, egyre gyorsabban közeleg és egyre gyorsabban illan el a bátorságom. Nagy egészségügyi változtatásokba kellene belekezdenem, de még nem minden tökéletes, a javulás exponenciális. Ha megérte matekot tanulni, akkor most felismerem a felső szakaszt és mégiscsak minden jó lesz a végén, mert nincs más választás, test test ellen önmagam.

Már többször beleszaladtam abba, hogy tévesen jelöltem meg napot, órát és cseppet sem éreztem feszültséget emiatt. Csak egy kicsikét furcsállottam, hogy jé, így elszaladt az idő, vagy éppen még csak ennyi van. Két hónapnyi feladattalanság a mókuskeréktől - ennyi idő kell az idill eléréséig, de vajon miért most jött el az is, hogy már éppen itt az ideje tenni valami fontosat, éppen itt az ideje megfogni az időt, megint.

Vízszintes hegyen tréningelni - ez a terv, talán nem elég morbid? Mindenesetre belevágok, teher és pálma, meg minden jó. Két napig még lehetek felhőtlen 'beteg' az állományban, azután kimondják, renbe jött és irány kifelé a szobából, bele az életbe és akkor vagy kezdődik minden elölről, vagy sikerül lezárni ezt a múltat is és akkor tiszta lap.

Mintha a program is tudná, hogy kell a menés, ezért minden napra küld egy-egy képeslapot. Hogy ha lemegyek hármat és nyitom a fiókot, ott legyen egy képeslap. Minden nap lelkiismeretesen válaszolok is, lemegyek, feladom, felmegyek, megkapom az újat, minden egyes nappal hosszabb lesz a világ.

Estére megadtam magam a kinti világnak. Teát főztem, fotelba ültem, elővettem a takarót és a zoknit. Még este hétkor világos van, messze még a cudar ősz, most talán csak fáradtság van, olvasni elég.

"Tizedik napja nincs villany. Igaz, gyertya sincs, petróleum sincs. Maradék gyertyáinkat a vacsora fél órájára gyújtjuk csak meg; délután ötkor már alkonyodik, azontúl sötétben üldögélünk, vagy a kályha parazsát nézegetem.
Arra gondolok, hogy a hindu, a kínai, az egyiptomi, az asszír, föníciai, görög, római kultúra emberei, a keresztény középkor tömegei hasonló sötétben éltek. Esti világításra valószínűleg csak a kivételezetteknek, a hatalmasoknak futotta; s miféle fény lehetett az, amely Buddhának, Szókratésznek vagy akár Nagy Sándornak, Luthernek világított? Vörhelyes fáklyák, pislogó mécsesek. A fiat lux, tehát az újkori civilizáció ideje a gyertyával kezdődött; aztán rohamosan kivilágosodott a világ. De addig, évezredeken át s azt megelőzően évszázezredeken át, az ember sötétben vagy derengő félhomályban élt, gondolkozott, alkotott, mulatozott. S az emberiség ez időszakokban esti fény nélkül, magas értékű kultúrákkal ajándékozta meg magát.
Bizonyos, hogy sötétben nem lehet írni, sem társas életet élni; de lehet gondolkozni és beszélgetni. Mert nem tehetek mást, ebben gyakorlom magam."

/Márai Sándor - Napló II. kötet (1945. január)/

Gyanítom én, hogy a robotpilótám átvette a hatalmat és nem hagy egy pillanatnyi időt se az alaposabb gondolatokra. Mert mi lenne akkor, hát szembeállnék és azt látnám, hogy megint fogalmamsincs a pörgő lemez és csak lefele változnának a dolgok. Még a robotnak benzinre se tellne, tehát igaza van, ha önvédelmi reflexből hatalmat cserél velem.

Ha előtte héten nem, de előtte éjjel igen (esik); ha előtte hónapban nem, de aznap vasárnap igen (mindenki itthon van); ha utána sok hétig nem, de ma még egész nap lehet (gyalogtúrázni), akkor hiába a lustaság karomnyújtogató mutogatása a szemközti házra (kórház), húzok egy zoknit és megyek (Rekettyés).

"Nyugodtan ülni, nem tenni semmit,
Jön a tavasz, a fű kinő magától."
Egy tao-val foglalkozó könyvet lapoztam a reggeli kávé mellé, boldogságosan egyszerű kortyokat vettem. Célról és céltalanságról is beszéltek benne, a poharam alján némi zacc és a peremen egy világosbarna csepp éppen lefelé indul, vagy nem.

A kényszerpihenő nagy semmittevésében úgy szaladnak az órák és úgy változik a lakás körülöttem, hogy néha csak kapkodom a fejem. Egyre több polctest látszik, egyre egyenesebbek a tárgyak a mindenhol, egyre több fény jut be az ablakon. Sosincsen mosatlan és mosogatatlan, már csak levelek vannak válaszolatlan.

"A víz nem áll ellen. A víz folyik. Ha belemártod a kezedet, csak a simogatását érzed. A víz nem kemény fal, nem állít meg, ha szembemész vele. De a víz mindig arra megy, amerre akar, és végül semmi sem állíthatja útját. A vízcsepp kivájja a követ. Emlékezz erre gyermekem. Emlékezz rá, hogy felerészben víz vagy. Ha nem tudsz áttörni egy akadályon, kerüld meg! Így tesz a víz."

/Margaret Atwood - Penelopeia/

Egyre kevésbé megy az ülés mostanában, ismét. Tavaly nyáron is volt ilyen, nem vallom be nyilvánosan, hogy mikor kezdődött, de nyár volt... Fekvés lesz ennek a vége, már látom, ismét, tavaly ősszel is volt ilyen, nem...

Sokszor csak leülök és nézem a szürke keretes wordpad ablakot, a fehér mezőt, pörögnek belül a fogalmazatlan mondatok. Hogy lesz ebből három velős darab az aznapi reggelre? Soha nem lehet tudni, mi jön elő, csak fel kell raknom a tíz ujjamat a billentyűzetre, íme.

Úgy döntöttem, most már mégiscsak belevágok, nincs több időhúzás. Bármi lesz, úgy lesz és hiába nemszeretem dolog a pszicho-thriller, az élet ezen az oldalon van. Igazság, kutyák, minden - odaát.

Nagyon itt az ideje rendbe szedni a dolgokat. Cukormentes, koffeinmentes, zsírmentes, füstmentes - aha, persze, ezt mind kell, mert az eredetit nem szabad, doki mondja, szexmentes, pff, már csak ez hiányzik. Hát nehezen tudom elképzelni, hogy az életmentes élet valamire jó lesz, hiába ajánlgatja minden egészségguru.

Kérdőruhában állok az ablak előtt, hogy húzzak farmert és zoknit vagy nyár van mindenáron, fürdőnaci, strandpapucs? Mindenesetre egy korty tojáslikőrt belerajzolok a kávémba, melegítsen tovább.
Két perc toporgás és odakint nagyon csendesen esik, hmm, még egy kávé.

Bejelentés helyett megmondtam, hogy másik igekötőt fogok használni július végén a 'lép' szó előtt (ki, le), és a 'ha' feltétel után mondtam még két dolgot. Riadtnézés volt a borítékolt első reakció, másodjára már kitört az édesmázosság, hiába azonban, mert elhatároztam, a kényszer nyelvészkedést nem vállalom. Vállalatom kényszerít, het is, hatni azonban már nem tud, nyalni nem fogok fizuemelésért, az fix, pont.

Vadlót fogtam.

Tizennégy napom van még és tizennégy bogyó hátra. Azután bármi megtörténhet, hamarosan kiderül, várni kell és semmi belegondolás, annál nincs is rosszabb, mint b és c terveket dédelgetni a d terv előtt. Lassan már megtanulom, akarni felesleges.

Barlangi kinézet.

Hiába a gyógyszer, a pms megmarad. De legalább nem vérzek. Vagy igen mégis, csak elizzadom a piros pólómba és kaptam Tajvanról egy képeslapot.

Most az is izzad, aki korábban kiröhögött azért, mert eszkimó szeretőt emlegettem. Most már menne ő is látogatni. Ugye.

Szeretem a napot akkor, amikor este - befejezve az aznapi sütést - még utolsó sugaraival fényt fest a felhők hasára és becsíkozza az eget. Kék-sárga-piros és kavargás a felhők utolsó leheletéből, ki gondolta volna a délelőtti piszkosszürkéről, hogy metamorfózis lesz belőle! Kell ehhez valami felhőszakadás, ugye.

Felfeküdt a szürke az égi ágyra, ránktárta vizeit, várjuk elmúlását. Pont mint lent, várni kell, elmúlás, bár lent zöldben voltam tegnap, a szitu ugyanaz. Esik rendületlenül, az idő is és a minden.

A péklegénynek meg kell majd csavarintani az orrát, nehogy benne hagyja még egyszer a sütőpapírt a muffinban az almák között. Narancssárga vidám reggel sütött fényesen és az autópályán komolyzenére futott az autó. Estére bodor sokszínű felhők zártak egy olyan hétfőt, ami talán véletlen volt, de köszönöm.

Reggel beleírtam a határidőnaplóba, hogy ma azért is egy jó nap lesz. Volt kisebb kilengés, de erősen tartott a végszükség-csoki és a szemerkélő eső, végül egy jó nap lett. És még a csakazértist se kellett bevetni.

Monoton zúgnak a motorok napközben körülöttem, útközben autózajok, este itthon a szomszédban kórházépítés. Sikít a flex, kalapálnak, tolat a teherautó és csak nem jön el a tíz óra, pedig noszogatom a mutatókat nagyon. Reggel hattól aztán újra, újra, újra, menekülés lenne most egy kényelmes barlang.

Végre sikerült elkapni egy rendes narancsosan élessárgás napfelkelést az ablakból, kitűnően pótolja az itthoni kávéhiányt. Két szippantás a kinti csendes levegőből és máris egy fokkal ébredtebb vagyok. Azért még mindig másik utazásról gondolkozom, talán véletlen a tegnap fotósújságos Lappföld-cikk?

A szomszéd kórházban elérni a néven szólítás kiváltságát - hát itt járok most, egy újabb alkalom után. Fogalmam sincs, hogy jó-e az, ha már a következő szintre jutok, amikor már tudják a tajszámom is, vagy rossz-e a kitudjamiez betegség miatt, vagy mégiscsak jó, mert gyógyítanak. Két álom között figyeltem a hangyabolyt nyüzsgés közben és tanultam ismét, én maradok a nájlongyáraknál, ők maradnak a betegeknél, mindenki tudja, hol profi.

Most ez egy vasárnap a múltkori szombat után, ismét lepattant egy hét a naptárról, alapvetően minden káosz folyik a maga medrében csendesen. Kristályosodott múlt jól elfelejtve, ez a tegnapi nap tanulsága, pedig máshol élő és eleven. Fáradt vagyok és álmos, ez az életem mellékhatása, tompa és néha már meglepően semmi, de mindez holnapig csak, mert újabb esély érkezik a normálisnak lenni-hez. Zöld a csempe, piros a vér, fehér az ágy és sárga álom zárja a sort. Szerintem elég már.

Szombat délelőtti tévéüvöltés mellett szól a porszívó és zörög a mosogató. Kint folyamatos a szirénatülkölés és az autózaj, kotyog a kávéfőző és csöpög a csap. Állítólag nagyon meleg hétvége lesz, pedig csak az Escape gombot kellene nyomogatni, bárhová a világba és nem is akarok visszajönni.

*
A tévé is harsogja: nem a megfelelő gombot nyomta, nem a megfelelő pillanatban. Szájszárazságig ismételgeti és mégis csörög a telefon.

"Életem során nagyon nehéz volt hozzászoknom a zavarba ejtő "normalitáshoz", melyet azok az emberek mutatnak, akikkel kapcsolatba kerültem, s akik benépesítik a világot. Mindig azt mondom magamban, hogy semmi sem történik meg abból, ami megtörténhetne. Képtelen vagyok megérteni, hogy az emberek ily kevéssé egyéniségek, és mindig a konformizmus legszigorúbb szabályainak engedelmeskedve viselkednek. Vegyünk egy olyan egyszerű dolgot, mint a vonatok kisiklása. Sok ezer kilométernyi vasútvonal hálózza be az öt kontinenst, és olyan kevés a kisiklás. Azoknak az aránya, akik szeretik és előidézik egy vonat kisiklását, elenyésző azokéval szemben, akik utazni szeretnek, és kielégítik e szenvedélyüket. Szenzációs és egyedülálló esemény volt, amikor Magyarországon letartóztatták Matuskát!
Nem tudom megérteni, hogy az embereknek ennyire szegényes a fantáziájuk, hogy a buszvezetőknek nem támad néha kedvük arra, hogy betörjék a Prisunic áruház kirakatát, hogy útközben felkapjanak néhány ajándékot a családjuknak. Nem értem, nem tudom megérteni, hogy a wc-tartály gyártók nem rejtenek el bombát a tartályaikban, mely felrobban, ha meghúzzák a láncot. Nem értem, miért egyforma minden fürdőkád alakja, miért nem találnak fel olyan taxit, mely drágább a többinél, s a belsejében mesterséges eső esne, rákényszerítve az utast, hogy esőkabátot vegyen, miközben kint szép az idő. Nem értem, hogy amikor grillezett homárt rendelek, miért nem egy jól átsütött telefont hoznak, miért a pezsgőt hűtik le, miért nem a telefonkagylókat, melyek mindig langyosak és ragadósak, és sokkal jobban festenének vödörben, jégkockák között. És miért nincs telefon-frappé zöld mentával, homár formában, cobolytokkal a végzet asszonyainak, egy döglött patkánnyal a belsejükben Edgar Poe-nak, pórázon, vagy egy élő teknős hátára rögzítve...
Megdöbbent az emberek vaksága, hogy mindig ugyanazt teszik újra és újra. Ugyanúgy, ahogy meglep, hogy egy banki alkalmazott nem eszi meg a csekket, meglep az is, hogy előttem egyetlen festőnek sem jutott eszébe, hogy "puha órát" fessen..."

/Salvador Dalí titkos élete/

Malacsült fénycitrommal.

Felfedeztem, hogy a lefolyóból felbukkanó kövér csótányt a kéznél levő hideg zsíroldóval (WellDone a márkanév, n.e.o.) két spricceléssel megállásra lehet bírni. Azután a jószág fehér habot vetve elkezd pezsegni és rángatózni. A félperces kimúlási procedúrát kávékavargatás mellett végignéztem, tehát kegyetlen gyilkos vagyok, mielőtt öt percre boldog és csótánymentes.

Mélységes elgondolkodásban vagyok, munkakása alatti hegyben vagyok, mikorleszmárhétvége-várásban vagyok. Nájlonvilág-probléma-megoldásra kaptam villantási kötelezettséget, alvásidőt nem. Mélységes fáradtság ez, már így kezdtem, magyarázkodó mondatokkal körítve, majd lesz tán levegővétel, de a jövő j betűvel kezdődik és ez még nem az.

A Börzsönyben.

Égi házőrző.

Miért, miért nem, mikor - szeretem alapvetően mégiscsak az m-mel kezdődő hozzám intézett kérdéseket, főleg ezt az egyet: mit csináljak? Legszívesebben felkiáltójelet felkiáltanék a kérdés végére és belebökdösném az illető homlokába, bele, azt, a fene egye meg, hogy még egy jóízűt se lehet káromkodni, mert félreértik. Csúnyán néztem és mondtam a válaszom, erre az a bolond nem elindult oda?!

Most már jól oda kellene karmolnom valami fixre a konyhában (oké, a hűtő az), hogy nyers hagymát soha többet, főleg nem vacsorára. Figyelmeztessen, hogy nem. Eszem, mert finom, azután verejtékes nehézkő-rémálmok jönnek, kedélyveszélyesen másnapra.

Számvitel, számvetés, könyvvitel, könyvelés, mindegy melyik. Az év 15. hete erről fog szólni. Már csak azt kell megterveznem, hogyan tudok én ettől aktívan időben elhatárolódni.

Megy a tesztelés, mennyi mosatlan bögrét bír el a kredenc. Huszonötnél járok, menekülttábori hangulattal. Már lakni sincs kedvem és pms.

A szétbeszélt napok után mindig mély káosz következik, amikor semmi sem úgy működik, mint ahogy a józanész. Egy hajszálnyit engedsz, verbálterror ide vagy oda, a dolgok a saját kezükbe veszik az irányítást és minden visszazuhan oda, ahonnan kibeszélted. Mert soha nem a megoldás megbeszélése a lényeg, hanem az, hogy ne legyen csönd egy percre sem. Beszéd. Beszéd. Beszéd.

Nehéz volt az a március huszadika, most szabadulásnak látszik, akkor rámszakadék kásahegynek. Félelem a jövő miatt, ami ma megint álságos biztonságnak látszik, mindenki kivárásra játszik és kinyír a bizonytalanság. Egyetlen pozitív hír az, hogy áttoltam az egyik sziklámat másra, engem visz a padlásra és már csak kettő maradt.

Végtelen naplójegyzetek fognak most következni a létbizonytalanságról, az emberekbe vetett bizalom csorbulásáról, az ésszerűtlen feladatok eszement fontosságáról, meg arról, hogy...
A legtitkosabb élmények jósága marad az örök homályban, kettő titka és említhetetlen dicsekvés. Különben.
Mint az élménysáskák, jönnek, kirabolnak, szétcincálnak és 'no lám megmondtam' mozdulattal földbe nyomnak. Vagy hagyják, hogy a lassan pergő homok ellepjen minden szabad kilátást az égre. Orvost ide. Vagy papot. Vagy egy használt szakadékot.
*
Vásárolni kell egy használt szakadékot, vagy méltányosan hozzájutni, az erkély sarkára tenni, és borúba csavarodó éjféli bizonytalanságok esetén pár ugrógyakorlatot bemutatni. Vagy erős felindulásból elkövetni lekvárevést. Rogyásig barackkal.
Talán ez segít, különben meg a pácban mindenki benne van.

Jorge Luis Borges

ARS POETICA
[ARTE POÉTICA]

Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.

Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.

Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.

(Somlyó György fordítása)

Van néha az a bénult tehetetlenség, amikor még fókuszban nézni is nehéz, amikor mozgatod az ujjadat egy eszközön és mégse mozdítod, a kellene erősen nyom és mégse megy az elindulás. Alapvetően nem fizikai fáradtság, talán csak egy önkéntelen standby, de sehol a kapcsoló, bent minden tompa. És akkor egyszercsak. Á nem.

Egy ideje nincsenek reggeli gondolataim, gyors kávészippantás van helyettük, egy sor magán-para a célbaérkezésről autóban és estére kiégett agy. Majd csak egyszer március lesz és majd utána tavasz. Nem mintha akkor kevesebbet kellene dolgozni, csak világosban jobban elviselhető. Esetleg felhők, virágok, csicser.

Tévedhetetlennek mutatkozni van akkora nehézség, mint lelketlennek lenni. Unalmasnak lenni pedig kész életbiztosítás, ahogy a nájlon-jövőt elnézem, meg kell kötni, biztos ami biztos. Láthatatlannak lenni, na az kíhívás, talán teszek egy próbát.

Fecsegéstelen napokon mintha sokkal több idő lenne, mint máskor. És az eredményekkel sem kezdünk mondatot, csak lassan számoljuk az ujjunkon, ez is megvan, az is, nahát. Végül csodás naplemente adódott, azután állítólag holnaptól hideg lesz.

A reggeli fésületlen gondolatok ma délelőttre estek és füzetbe kerültek, találkozó-fennforgás miatt kissé befejezetlenül. Bemelegítő hegyre fel gyaloglás után gyomorba melegedő hegy pizzát vettünk, aztán mennyország-kávézó és fotelbe-mutatás, izé, fotel-bemutatás és egy óra laza lappangás. Mentség-e minderre a szürke január? És hol van még a farsangi fánk?

“Szívem, lelkem, idegeim, mit akartok? Mit reméltek?… Miért, hogy a szörnyű betegségre csaknem honvággyal gondolok vissza? Mint akinek végre szabadjegy volt kezében, hogy kilépjen e világból, s gondtalanul és rövidlátóan elhajította e szabadjegyet… Akarok én még élni, igazán, minden hitemmel és erőmmel? Nehéz kérdés. Nem merek felelni.
Nem meglepődni és nem megsértődni. Minden maradék erőmmel erre vigyázni: az emberi önzés, pimaszság, irigység gonosz és mohó megnyilvánulásait nyugalommal és azzal a közönnyel fogadni, mely tudja, hogy nem is lehet másképp, ilyenek az emberek, vagy csak néha, véletlenül, valamilyen patetikus vagy közömbös helyzetben nem ilyenek. Nem megsértődni, nem vitatkozni, nyugodtnak maradni s tárgyilagosan cselekedni, magasabb érdekeid és kötelességed szerint. S a cselekvésben, ha egyszer megérett, nem tétovázni.”
/Márai Sándor - Napló 1943-1944/

A várakozás üres óráit semmittevés helyett semmitmondással kitölteni szokásos irodai tevékenység. Minden ennél értelmesebb megoldásra tiltás a válasz és rosszízű szájhúzogatás. A megszokottól eltérni, hacsak hajszállal is, főbenjárás a bűnözésben. A mindennapi határainkat húzd meg nekünk ma is --

Kicsi álomkatonák aprítják az ólomperceket és a vekker páncélján végül mind meghal. Kinti éles világgal édes meleg vív az ágyi csatában és a vekker páncélján végül mind eldől. Már megint itt az ötharminc és hatkor végre papucs és csoszogás, álmos kávézás meg majd mindjárt újra rohanás.

Madársejár, amerre...

(határtalan szabadságvágy)

Egy nap még, egy nap. A mindenből a semmibe. Vagy fordítva.

Legjobb utcasarkon búcsúzni, mert az olyan, mint a levélboríték lezárása. Nyálazás, hajtás, kész! Búcsúcsók, sarkonfordul, utóirat, utánnézet.

Naptárreformot, újra, érzem, hogy kell. Tépem kifelé a napokat, ismét, ehh, már előre is. Elkezdett ismétlődni a történelem, a saját. Nem akarom és mégse tudok tenni ellene semmit, nem kívülről, hanem belülről. És akkor ne legyek szomorú, ha a Lipót bezárt?!

Három hónappal ezelőtt már szedelőzködtem, szabadságra, nagy tervekkel, nagy reményekkel. Lassan lejár az eltávozás, a belépési kód például ma már elavult, no connection, please renew... Véletlen egybeesést elhajtom messzire, ez már valami szimbólum, újra kell gyártanom nagy terveket, reményeket, mielőtt még a Föld is a másik irányba kezd el forogni. Lassan döbbenek rá, mit is mondott az orvos, hogy az - tulajdonképpen - mit jelent. Tulajdonképpen (remek kis tömör szó ez), igen, mert az én tulajdonom lesz, a jövő az, képben kapom, a szavak első jelentése még a jelent jelenti, de a jövő az más. Lassan döbbenek, hogy ez most fenekes felfordulás és az eddig eltervezett irány gyökeres... mondom, ellenkező irányba fordult a Földem.

Hétkor még sötétkék, hétharminc rózsaszínes világoskék, nofene, hát gyorsan világosodik. Mire felér a kávé, ránknyílik a hétfő, egyelőre sehol egy felhő. Szótlan nézelődés - be kell osztani ezt a pár, még éppen nem sietős reggelt.

Esti tévéhír: valaki feltalált valami szuperprofi guminőt, tett is nagy jóslatokat, 2050, mennyire népszerű lesz. Felkaptam a fejemet a hírözönből. Ma reggel internetről újabb fontos bemutatás: guminő és limuzin, 200 dollár, elérhető. Mellbevágó a konkurencia, esélytelen a hús-vér, erőlködjek-e, a mai kórházi kontrollnál kérjek-e szilikont oda?

Tenyéren maradt gyanta-foltok: utolsó nyoma a karácsonyfának, utolsó szaloncukrok papírjai, tüskék a szőnyegben és az utcáról beáramló fény. Ez a január hatodika. Vagy amit akartok.

coffee heaven 1, originally uploaded by metaharis.

Arena Plaza

*

"Erósz nélkül nincs alkotás. Erósz természetesen nemcsak a szerelmes pillanat, hanem az a megszállottság, melynek árama nélkül nincs közünk munkánkhoz. Mi közvetíti ezt az áramot, mi idézi föl ezt a megszállottságot? Kis, kegyelemszerű, mindennapos csodák: egy nő pillantása, egy táj fénytörése, mely életérzést kelt bennünk, egy sor egy könyvben, valamilyen semmiség. De ez a semmiség a minden."

/Márai Sándor - A teljes napló - 1943-1944/

Százas szöggel. Mától a nemvanást kell gyakorolni. Időnk, könnyünk, tenger.

Ma, másodika, megint kávés reggel, éppen olyan, mint ahogy szokott. Ágyon kívüli tappiszkáló hideg, reggeli lakáskör és kotyog a kávé, majd a bögre, a kucorodás és a net. Ha így folytatódik, akkor az lesz a mottó, hogy: "Évek jönnek, évek mennek, de ami jó, az állandó."

A vasárnap hajnali teszkózás óta nem mentem 50 méternél hosszabban egyenesen előre. Naná még a szabad levegő se. Csak ágy, asztal, tévé - na ez a veszélyes, nem a karácsony.

"Távollétének húsz éve alatt Odüsszeuszról sok emléket őriztek az ithakaiak, de nosztalgiájuk egyáltalán nem volt utána. Közben Odüsszeusz szenvedett a nosztalgiától, és szinte semmire sem emlékezett. Ez a különös ellentmondás érthető, ha meggondoljuk, hogy az emlékezet jó működéséhez szakadatlan edzés szükséges: baráti beszélgetések során újra meg újra fel kell idézni az emlékeket, különben elenyésznek. A honfitársi kolóniákba tömörülő emigránsok a csömörig mesélik ugyanazokat a történeteket, melyek így válnak feledhetetlenné. De ha nem járnak össze honfitársaikkal, mint Irena vagy Odüsszeusz, az emlékezetkiesés elkerülhetetlen. Minél hevesebb a nosztalgiájuk, annál jobban kiveti az emlékeket. Minél jobban bánkódott Odüsszeusz, annál többet felejtett. Mert a nosztalgia nem serkenti az emlékezést, nem hozza vissza az emlékeket, beéri önmagával, önnön felindulásával, ki se lát a saját gyötrelméből. Miután megölte a vakmerőket, akik Pénelopé kezére és Ithaka királyi székére pályáztak, Odüsszeusz csupa ismeretlen között volt kénytelen élni. Ezek a talpnyalók folyton az emlékekkel traktálták, melyek a hadba vonulása előttről maradtak fenn róla. És mivel szentül hitték, hogy Ithakáján kívül semmi sem érdekli (gondolhattak mást, ha a végtelen vizeken túlról is visszajött?), kérdései elébe vágva szajkózták a távollétében történteket. Mi sem untatta ennél jobban. Egyvalamire várt; hogy végre így szóljanak hozzá: Mesélj! És ezt az egyet soha nem mondták neki. Húsz évig csak a hazatérés foglalkoztatta. De mikor végre otthon volt, csodálkozva ébredt rá, hogy az élete, sőt életének lényege, központi magva, kincse kívül rekedt Ithakán, húsz átbolyongott éve hordozza. Elveszítette ezt a kincset, és csak akkor nyerhette volna vissza, ha elmeséli. Miután otthagyta Kalüpszót, hazafelé hajótörést szenvedett a phaiák partoknál, és a király vendégül látta udvarában. Itt idegen volt, titokzatos ismeretlen. Az ismeretlentől meg szokás kérdezni: "Ki vagy? Honnan jössz? Mesélj!" És ő mesélt. Az Odüsszeia négy hosszú énekében részletesen felidézte viszontagságait a szájtáti phaiákok előtt. De Ithakán nem idegen volt, hanem odavalósi, ezért nem jutott senkinek eszébe, hogy azt mondja neki: "Mesélj!"

/Milan Kundera - Nemtudás/