Két nyüzsgő probléma az ember fejében - összefüggő okok és okozatok labirintusa - és máris borul az éjszakai fekvés-alvás-reggellesz ciklus. Hosszú ideje lakik fölöttük egy szép vastag szőnyeg, rövidebb ideje Aladdintalan. Most aztán vagy lesz valami, vagy megy valahová, de most megint itt nyüzsög. Seprű növeszti a döntésképtelenséget... mikor reggel lesz, ugyanez lesz.

Egyszer majd jó lenne összeszedni a karácsonyságot és eldobni a kellségeket. Egyszer majd jó lenne merni a gyerekneklennit, ismét, legalább egy kicsit, ha már fenyő van és fények és ünnep. Egyszer majd jó lenne összeszedni, hogy mi mit jelent, legalább arra a pillanatra, aztán úgyis minden megváltozik, mert a lényeg, a felnőtt, az a minden és megváltozik. Vagy el.

Pedig nagypelyhes hó hullott szenteste, mégis ma kezdődött el a karácsony igazán - csendesen, lassúságosan, odafigyelhetősen. 'Nagy a zaj körülöttem' - régi mondat, most reciklálnom kell. Mégis, mintha szétcsúszott volna az időpálya, előbbre tart a bal sín, mint a jobb, vajon...?

Úti gyűjtemény az ablakos füzetből: belesutyorog a fülszövegbe, verbális divatcikk, megérkeztünk Médiamarkt-ba a vonattal... A sikoly. A Munch például. Möncs meg uram engömet, mert elnyel a mély.... hiába minden, a kiejtés rossz! Múnk az. Munka?

Zöldfejű.

Ha a karácsonyi hangulat huss meg se jött... folyik el az idő a semmibe és nem érzem az értelmét, fogynak a rántott csirkecombok, ennél több nem történik. A hó is csak annyira fehér, hogy a zúzmarával versenyezhet.

Mert mi az hogy feladni. Mert az elmenekülés miért nem old meg semmit. Mert a földi élet szenvedés.

Elvállaltam egy nagyon hajnali felkelést. Elindulni sötétben és megérkezni akkor, amikor már világos van. Fordítva szoktam, mint mindent, de most ezt is ki kell próbálni, hátha helyrerázódik a világ.

Különösek az éjfélkor életbe lépő európai uniós újdonságok, politika akár vagy egyéb intézkedések. Személyes történelem, magánság és mindig ott az a kérdés, amire sehogyse tudok máshogy, csakis igennel válaszolni. És benne van a 'jó' szó is, persze előbb a könnycseppek.

Várni kell és nem lehet mást tenni, várni kell, míg megjön a fény. Az állandó és a behívott sötétség árt. A reményhal bekampecol, szleng itt ez a mondat, jobbról balra leng és tekegolyóként kell, hogy homlokon üssön, várni kell aztán, türelem.
*
Ja igen, szolárium.

Valahogy mostanában minden várakozásomon felül kedvesek velem a doktorok, az összes, akit ismerek, mind mind mind... Az egyik éppen tegnap mondta, hogy ne kapkodjak és ráérek és majd, majd, majd... majd januárban látjuk egymást. Most jó, már belejövök a lábadozásba nagyon.

Ajándék spirituálék, fotelba gyömöszölt takaró, tea, andalító szövegek, vastag zoknik és egy kis csoki. Ennek van ma ideje. Mert mindegy, mi van odakint, bent rend van és semmittevés, karácsonyez rulez.

A sok napi sötétség egészen barlangosította a lakásunkat, nem is csoda, hogy már lassan két napja ki sem mozdultam. Estére már bizony fáj ez a lustázás, az eddigi sétakilométerek áldásos hatását simán le tudtam rontani magamnak. Vigyázni kell a lustaságmágnesre, vigyázni.

ALL JOURNEYS HAVE SECRET DESTINATIONS OF WHICH THE TRAVELLER IS UNAWARE.

A gép szárnya alatt mintha csillár függött volna: szülővárosa fényei ragyogtak a sötétben. A várost az autópályák szikrázó gyöngysorai övezték körül. A mondatot Martin Buber könyvéből másolta ki. Nem tudta, hova vezet az útja. Remélte, hogy van valami titkos célja. Miközben a gép ereszkedni kezdett Arlanda felé, jegyzetfüzetét elpakolta a táskájába. Ezek a vékony füzetek, melyekbe az évek során a különféle könyvekben olvasott gondolatokat és idézeteket jegyezte le, nagy kupacban porosodtak egy polcon a hálószobájában. Egyszer végig kellene olvasnia őket.

/Agneta Pleijel: Egy tél Stockholmban/

Lassan már unalmas a zingerszegény környezet itthon és akkor most hogy is van, hogy mégse bírok elindulni, pedig most még nem is kell sokat menni a szemközti nagy házig. Hátha ott még adnak három hetet, elméletileg ennyi van még hátra. A lábam ozom szépen tovább, bár ezt is unom, hogy sok mindent még nem bírok megcsinálni. Sose voltam huzamosabb ideig tropa, most már elég volt belőlem így.

Okosan és megbeszélve nyitáskor vásároltunk, hahh, így elviselhető a nagy karácsonyi sopping láz. Most már csak az igazi ajándékok vannak hátra, amelyeket nem lehet megvenni. Magát a 'karácsony' szót említve és meghallva mindig egy lista ugrik az eszembe, sajnálom a világot, hogy csak a negyedik helyen áll az egész eredeti értelme.

Az meg már mekkora lassulás és figyelmetlenség, hogy internet miatt ismét szénné égett az ebéd... Illetve felét sikerült megmenteni.

Hoppá, ismerős hangulatot érzek. Lehet, hogy van gyógyrosszkedv is? Ha hét nap múlva megkönnyebbülést érzek, akkor tudhatom, hogy már rendben vagyok.

Mostanában elaludtak a hajnalok, álmodnak a reggelek, csipás néha a kora délelőtt, szóval most nincsenek fésületlen reggeli gondolatok. Nincsen sietés sem, néha a szomszéd levesének majdnem kész illatára ébredek. Felkelni is szépen csak kényelmesen! - mondom és tudom, hogy még harminc nap és nincs több.