Tévedhetetlennek mutatkozni van akkora nehézség, mint lelketlennek lenni. Unalmasnak lenni pedig kész életbiztosítás, ahogy a nájlon-jövőt elnézem, meg kell kötni, biztos ami biztos. Láthatatlannak lenni, na az kíhívás, talán teszek egy próbát.

Fecsegéstelen napokon mintha sokkal több idő lenne, mint máskor. És az eredményekkel sem kezdünk mondatot, csak lassan számoljuk az ujjunkon, ez is megvan, az is, nahát. Végül csodás naplemente adódott, azután állítólag holnaptól hideg lesz.

A reggeli fésületlen gondolatok ma délelőttre estek és füzetbe kerültek, találkozó-fennforgás miatt kissé befejezetlenül. Bemelegítő hegyre fel gyaloglás után gyomorba melegedő hegy pizzát vettünk, aztán mennyország-kávézó és fotelbe-mutatás, izé, fotel-bemutatás és egy óra laza lappangás. Mentség-e minderre a szürke január? És hol van még a farsangi fánk?

“Szívem, lelkem, idegeim, mit akartok? Mit reméltek?… Miért, hogy a szörnyű betegségre csaknem honvággyal gondolok vissza? Mint akinek végre szabadjegy volt kezében, hogy kilépjen e világból, s gondtalanul és rövidlátóan elhajította e szabadjegyet… Akarok én még élni, igazán, minden hitemmel és erőmmel? Nehéz kérdés. Nem merek felelni.
Nem meglepődni és nem megsértődni. Minden maradék erőmmel erre vigyázni: az emberi önzés, pimaszság, irigység gonosz és mohó megnyilvánulásait nyugalommal és azzal a közönnyel fogadni, mely tudja, hogy nem is lehet másképp, ilyenek az emberek, vagy csak néha, véletlenül, valamilyen patetikus vagy közömbös helyzetben nem ilyenek. Nem megsértődni, nem vitatkozni, nyugodtnak maradni s tárgyilagosan cselekedni, magasabb érdekeid és kötelességed szerint. S a cselekvésben, ha egyszer megérett, nem tétovázni.”
/Márai Sándor - Napló 1943-1944/

A várakozás üres óráit semmittevés helyett semmitmondással kitölteni szokásos irodai tevékenység. Minden ennél értelmesebb megoldásra tiltás a válasz és rosszízű szájhúzogatás. A megszokottól eltérni, hacsak hajszállal is, főbenjárás a bűnözésben. A mindennapi határainkat húzd meg nekünk ma is --

Kicsi álomkatonák aprítják az ólomperceket és a vekker páncélján végül mind meghal. Kinti éles világgal édes meleg vív az ágyi csatában és a vekker páncélján végül mind eldől. Már megint itt az ötharminc és hatkor végre papucs és csoszogás, álmos kávézás meg majd mindjárt újra rohanás.

Madársejár, amerre...

(határtalan szabadságvágy)

Egy nap még, egy nap. A mindenből a semmibe. Vagy fordítva.

Legjobb utcasarkon búcsúzni, mert az olyan, mint a levélboríték lezárása. Nyálazás, hajtás, kész! Búcsúcsók, sarkonfordul, utóirat, utánnézet.

Naptárreformot, újra, érzem, hogy kell. Tépem kifelé a napokat, ismét, ehh, már előre is. Elkezdett ismétlődni a történelem, a saját. Nem akarom és mégse tudok tenni ellene semmit, nem kívülről, hanem belülről. És akkor ne legyek szomorú, ha a Lipót bezárt?!

Három hónappal ezelőtt már szedelőzködtem, szabadságra, nagy tervekkel, nagy reményekkel. Lassan lejár az eltávozás, a belépési kód például ma már elavult, no connection, please renew... Véletlen egybeesést elhajtom messzire, ez már valami szimbólum, újra kell gyártanom nagy terveket, reményeket, mielőtt még a Föld is a másik irányba kezd el forogni. Lassan döbbenek rá, mit is mondott az orvos, hogy az - tulajdonképpen - mit jelent. Tulajdonképpen (remek kis tömör szó ez), igen, mert az én tulajdonom lesz, a jövő az, képben kapom, a szavak első jelentése még a jelent jelenti, de a jövő az más. Lassan döbbenek, hogy ez most fenekes felfordulás és az eddig eltervezett irány gyökeres... mondom, ellenkező irányba fordult a Földem.

Hétkor még sötétkék, hétharminc rózsaszínes világoskék, nofene, hát gyorsan világosodik. Mire felér a kávé, ránknyílik a hétfő, egyelőre sehol egy felhő. Szótlan nézelődés - be kell osztani ezt a pár, még éppen nem sietős reggelt.

Esti tévéhír: valaki feltalált valami szuperprofi guminőt, tett is nagy jóslatokat, 2050, mennyire népszerű lesz. Felkaptam a fejemet a hírözönből. Ma reggel internetről újabb fontos bemutatás: guminő és limuzin, 200 dollár, elérhető. Mellbevágó a konkurencia, esélytelen a hús-vér, erőlködjek-e, a mai kórházi kontrollnál kérjek-e szilikont oda?

Tenyéren maradt gyanta-foltok: utolsó nyoma a karácsonyfának, utolsó szaloncukrok papírjai, tüskék a szőnyegben és az utcáról beáramló fény. Ez a január hatodika. Vagy amit akartok.

coffee heaven 1, originally uploaded by metaharis.

Arena Plaza

*

"Erósz nélkül nincs alkotás. Erósz természetesen nemcsak a szerelmes pillanat, hanem az a megszállottság, melynek árama nélkül nincs közünk munkánkhoz. Mi közvetíti ezt az áramot, mi idézi föl ezt a megszállottságot? Kis, kegyelemszerű, mindennapos csodák: egy nő pillantása, egy táj fénytörése, mely életérzést kelt bennünk, egy sor egy könyvben, valamilyen semmiség. De ez a semmiség a minden."

/Márai Sándor - A teljes napló - 1943-1944/

Százas szöggel. Mától a nemvanást kell gyakorolni. Időnk, könnyünk, tenger.

Ma, másodika, megint kávés reggel, éppen olyan, mint ahogy szokott. Ágyon kívüli tappiszkáló hideg, reggeli lakáskör és kotyog a kávé, majd a bögre, a kucorodás és a net. Ha így folytatódik, akkor az lesz a mottó, hogy: "Évek jönnek, évek mennek, de ami jó, az állandó."

A vasárnap hajnali teszkózás óta nem mentem 50 méternél hosszabban egyenesen előre. Naná még a szabad levegő se. Csak ágy, asztal, tévé - na ez a veszélyes, nem a karácsony.

"Távollétének húsz éve alatt Odüsszeuszról sok emléket őriztek az ithakaiak, de nosztalgiájuk egyáltalán nem volt utána. Közben Odüsszeusz szenvedett a nosztalgiától, és szinte semmire sem emlékezett. Ez a különös ellentmondás érthető, ha meggondoljuk, hogy az emlékezet jó működéséhez szakadatlan edzés szükséges: baráti beszélgetések során újra meg újra fel kell idézni az emlékeket, különben elenyésznek. A honfitársi kolóniákba tömörülő emigránsok a csömörig mesélik ugyanazokat a történeteket, melyek így válnak feledhetetlenné. De ha nem járnak össze honfitársaikkal, mint Irena vagy Odüsszeusz, az emlékezetkiesés elkerülhetetlen. Minél hevesebb a nosztalgiájuk, annál jobban kiveti az emlékeket. Minél jobban bánkódott Odüsszeusz, annál többet felejtett. Mert a nosztalgia nem serkenti az emlékezést, nem hozza vissza az emlékeket, beéri önmagával, önnön felindulásával, ki se lát a saját gyötrelméből. Miután megölte a vakmerőket, akik Pénelopé kezére és Ithaka királyi székére pályáztak, Odüsszeusz csupa ismeretlen között volt kénytelen élni. Ezek a talpnyalók folyton az emlékekkel traktálták, melyek a hadba vonulása előttről maradtak fenn róla. És mivel szentül hitték, hogy Ithakáján kívül semmi sem érdekli (gondolhattak mást, ha a végtelen vizeken túlról is visszajött?), kérdései elébe vágva szajkózták a távollétében történteket. Mi sem untatta ennél jobban. Egyvalamire várt; hogy végre így szóljanak hozzá: Mesélj! És ezt az egyet soha nem mondták neki. Húsz évig csak a hazatérés foglalkoztatta. De mikor végre otthon volt, csodálkozva ébredt rá, hogy az élete, sőt életének lényege, központi magva, kincse kívül rekedt Ithakán, húsz átbolyongott éve hordozza. Elveszítette ezt a kincset, és csak akkor nyerhette volna vissza, ha elmeséli. Miután otthagyta Kalüpszót, hazafelé hajótörést szenvedett a phaiák partoknál, és a király vendégül látta udvarában. Itt idegen volt, titokzatos ismeretlen. Az ismeretlentől meg szokás kérdezni: "Ki vagy? Honnan jössz? Mesélj!" És ő mesélt. Az Odüsszeia négy hosszú énekében részletesen felidézte viszontagságait a szájtáti phaiákok előtt. De Ithakán nem idegen volt, hanem odavalósi, ezért nem jutott senkinek eszébe, hogy azt mondja neki: "Mesélj!"

/Milan Kundera - Nemtudás/