Belesüppedni a semmibe, az lenne a jó. Csak ülni vagy nézni mozdulatlanul. Nagyon csendben, csak a természet zajával, azzal a békével.

Ja tényleg, otthon huszadika van, az augusztusé, apróbb hírolvasás után elébb ment a keseredés, most nem lesz csinnadratta és tömeghömpölytől dörzsölődés. Marad a közepesen kimért angol lemming-élet, meleg az most van itt is, de semmi lelkesedés. Legalább kimaradok abból, hogy mennyibekerült, kiahibás, desokáraértemhaza.
×
Újabb három mondat helyett csak három szóban. Hiányzó élményfürdő partiséta.

Erővel elhatározásból most már szabad az őrültködés. Azóta kispolgáribb vagyok és csak vasárnapi rántotthúsról álmodok. Illetve a kopasz fej virágos farmerben az még kacérkodó tervben van, de inkább a babkonzerv.

Windmill, Wimbledon, Greater London. 2009.06.25.

Mostanában a vicces dolgok nem történnek meg, a csendes szemlélődős dolgok sem történnek meg, az események sem történnek meg. Mostanában csak búgócsigák történnek, követhetetlen tempóban, már szóval, már fotóval sem leképezhetőek, érezni néha csak utólag bírom. Vicces dolog ez, így történik.

Egyre többször van olyan nap, hogy szeretem az esőt, egyre több napja szeretem az esőt. Egyre több olyan esős nap van, mint a mai, amikor csendesen cseperkél odakint, odabent az ágy meleg, puha és nem történik más semmi. Délután meleg volt, nagyon párás, esőt izzadtam és ittam.

Le kell kapcsolni a sok felhőt átívelő gondolatokat, le kell lépni a földre és bort prédikálni. Folyton lázasnak érzem magam, a hihetetlenségig kétkedőnek, a "hogymilesz" kérdésre rágózom, és pedig tényleg csak annyi kell, hogy monjam: Igen. Kisördög vihog a háttérben, hát egyszer lesz majd olyan, hogy nem ideiglenesen, hanem végleg?

Gyanús az nagyon, ha sok perccel megelőzöm az ébresztőt, kisimult izmokat és puha ágyat érzek. Macskamód dorombolva telik a nap, és akkor ott van a pillanat, ami egy sikítás és romba dönti a már nagyon beleélt boldogságot. Mert olyan kicsi kell csak, hogy megmaradjon, aztán soha és ez a soha olyan kemény, mint a sziklaeső a gleccser előtt.

Az örök és általános dilemma elkapott megint, valahol egyensúlyba kell rakni a szigorúan vett munkát, ami egy kényszer, a szigorúan vett pihenést, ami szintén kényszer és az igazi kikapcsolódást az igazi örömmel végzett munkával együtt. Mindig úgy áll a helyzet, hogy ha a másodikhoz van kedvem és hangulatom, az elsőbe kell mennem. És fordítva is volt már. Örök elégedetlenség az élet megrontója?

Nem nyusszogok, de nekem mar keso. Nagy koert sikit zsebemben a veso.

Van olyan hely, ahol hiába szaladgál a kerítésen minden reggel egy mókus, hiába süti melegre a konyhai reggeleket a napsugár, nincs jó illat és nem kezdődik az otthonosság. A hazamenés szó ilyenkor csak irányt jelent és sárrögöt a szőnyegpadlón és a leesett papírdarab leesett sorstársat kap maga mellé. Máskor meg még a festékpattogást is szeretem az ablakkereten és a nyikorgását a kilincsnek, és pont ez a hely nem lehet az..

Windmill, Shirley, Greater London

Telik a két hét egymás után, percekre hullámvasút és órákra félős csüggedés, de aztán a csakazértis odateszi a pontot a mondat végére. A nyelvi süketség az talán még a magánynál is rosszabb, mondanád de nincs kinek aki érti, mondaná, de nem értem vagy éppen félre, kézlegyintés, hülye ez itt, hülye hát az... Aludni kéne a tengerparton egy nagyot olaszul, ja persze úgy sem tudok, legyen akkor hát norvég vagy szuahéli, csak ne angol, ne egy a torokból jövő és szájheggyel formázott aouüeö.

Egy ideje nehéz és váratlan álmaim vannak, aforizma-tömör következtetésekkel ébredek és a nap többi percében rágom ezeket. A változások emésztése ez és a gubóban alakulás folyamata lehet, ennyi a sejtésem. Vetkőznöm kell a rossz szokásaimból, célfeladat tán, majd álmodom hozzá a hogyanokat.
×
Ma reggel erre jutottam. Kettőspont bökte a derekamat, fel is ültem hirtelen. Amolyan AHÁ érzés volt, aztán kávéztam egy nagyot.
"A jövő úgy jön szembe velem, mint egy arcba loccsantott vödör víz. Lemossa a múltat, ami leesik és eltűnik. A változás sebessége a szokatlan és nincs mód ezt kikerülni. A jövő és a világ szavak szabadon cserélhetők."

Most már ez mindig így lesz, hogy zsáknyi nyomasztás ül majd rajtam? Hogy sohasem fogom már a gondtalanságot érezni, talán csak azokban a tízpercekben, és a többiben mindig ott van az ázott vászon szaga, a zsáké, hogy majd most tényleg jól csinálom-e és a következmények. A felnőttek azért olyan nagyok és erősek, hogy el tudják vinni ezt a zsákot egészen sokáig és egészen messze.

Különös keveréke a várakozásnak és a félelemnek, ahol a várakozás valami jó eljövetelében való feltétlen bizalmat jelent. A félelem ennél alaktalanabb valami, savmarás gyomortájékon és szorító hüvelykujj a nyakamon. Mindezek eredője a bamba bámulás fölfelé az égre, nem mondom, hogy nem veszélyes légifolyosó alatt lakni.

Lassan utolérem az elveszített hónapot, talán rendben fog menni az összes utolsó pillanat, vagy hát akkor egy őrült kapkodás veszi kezdetét. És. Félreismert fontosságok tűnnek majd el és jönnek rácsodálkozó újak, homlokracsapások, vagy talán az, amit sokknak szoktak nevezni.

"a tél aprólékos pusmogása"

Mert kint az utcán és a szabadban bolyhos pelyhek esnek és egy cseppet sincs hideg, csak szürke február eleje van. Ez egy határnap vasárnap, amit még tavaly tűztünk ki, itt van hát és én is itt vagyok. Holott éppen a Picadillyn kellene lennem.