Kölcsönös céges hízelgéssel indult a nap, ám most ellenségeskedésbe keveredtem önmagammal, mert hol is lenne az hízelgés, ha megemlékeztünk kölcsönösen a reggelizési szokásaink jóságáról? Mert biztos csak én vagyok olyan fafej, hogy nem hiszem el, ha egyszer valami kis helyről tényleg hiányzom, ugyan csak röpke fél óra és mindenkit cseszegetnek emiatt nájlongyárilag, mégis megyünk és ott vagyunk. Most én nem, mert itthon, de akkor is, fenntartják még azt a széket a konyhában, na ezt kellene most felfogni, nem ésszel, szívvel.

Tizenkét óra alvás és most tiszta a fejem, lazaság, nyugalom. Amíg olvad az édesítő a kávémban, visszagondolok, mikor ébredtem így. Múzeális időpont, ehh, most hát akkor spájzolok előre is.

Kek tabletta, branul, tisztára bevettem a Matrixot. Az almom is olyan furajó volt. Most mar csak varok.

Az utca tulso oldalan lakik a betegsegtudat, a foorr es a foneni. Fel ora mulva elkezdenek majd tortenni az esemenyek. Varni. Vegul is november errol szol.

Régi fényképek, régi papírképek, szürke-feketébe húzott régi ragyogó pillanatok, beállított mosolyok és elkapott valóságok. Négy nagy boríték négy nagy marék kincsét válogattam át, húsz-harminc-ötven év arcait, de inkább azok változásait kutattam, lehetséges történeteket vázoltam, hogy hová tűnt az az egymás arcába mosolygás a nászúti képeiről a mai ebédig elszálló időben. Hogy ma is nagynéha, elkapva, biztos a megszokás unalma, vagy a megszokás nemmerése, mert hogy már nem kell egymásra figyelni, vigyázni, mert már úgyis mindegy és úgyse lesz más?
Hogy majd én is így leszek harmincöt év múlva? Vagy már előbb, mondjuk holnap vagy már most is ezt másolom?
Hunyorgó nagymamaarcok bamba fejű unokák mellett, feszengő férfiak kisbabákkal, füstös és borosüveges izzadó lakodalmi asztalok népe egy másik kötegben, vagy egy szigorú brigádnaplóba illő összeálló csoportkép. Mondjuk Esztergomban. Máskor meg Balaton-part.
Esküvői képen mosolyogni nem merő örömanya és a véletlenszerűen képre keveredő családi kutya kettőse zárta a sort.
Öregszem. Most már kincs az a négy nagy boríték. A hol vagyunk, hová leszünk kérdések utolértek. És még csak fogalmam sincs a válaszról.
Rajtam a sor a képrevaló új alakok beszerzésében, legyártásában, és nincs menekülés, a kamera hátsó oldaláról is előre kell lépnem. Bár most már soha nem lesznek olyan fényképek. Olyanok lesznek, amelyeken mégse vagyok rajta. Vagy rajta vagyok, csak másnak, vagy másnak a képére léptem rá véletlenül.
Még jó, hogy a családi videózás őrülete nem ért el. Egyes dobtál. Egy ugrásból kimaradsz.

Kihajolni veszélyes.

Megint az elindulás első lépése húzott vissza az ágyba, a csipogáshoz mérve egy óra késés, de csak kint leszek előbb-utóbb. A vonaton majd már jó lesz, várhatóan lenyűgöz az utazás izgalma és leragaszt a székre a reggeli szalonnás rántotta. Csak addig még van ötszáz méter, pff, nagy levegő.

ha a konyhában hideg van, belezsibbad a mackóba a méz és cukorral kell innom a kávét, most megint

Rég beszéltem ennyit telefonon, de most más út nem volt. Kétszer is tölteni, ötször is mondani, ugyanazt talán, de remélve mégse. Szokatlan ez a figyelem, titkon vártam, és erre tessék, ölembe pottyant. Máskor is kellene? Ha igent írok, tán kiesik egy tégla.

Erős egy csütörtök volt, mély is, fontos is, ráadásul este még egyszer ugyanez a nap lezajlott, csak tömören és telefonon. Szóval kétszer ugyanazt, kívülről, bele. Jó így. Majdnem ugyanaz, mint a mikor a mesében leölik a sárkányt, csak még egy perccel előtte vagyunk.
Másik oldal: de szeretnék inkább egy perccel utána lenni..

Furán világosodik a kinti esős szürkeség, rémfilmbe illő díszlet a szemközti szürke kórház és ebben a pillanatban a sárgán világító ablakai meleg kontrasztot hoznak a reggelbe. Tart még a reggeli semmittevés, aztán jönnek majd a sorban a hasonló reggeli meglátások. Feketében indulok és este ugyanígy, mikor érkezem. Tél ez, megint.

Jobb lesz az, ha egy időre ritkítom a lélekbúvár olvasmányokat, kiújul a hipochondriám, a könyvek végére mindig azt gondolom, hát nem vagyok normális. Őrülten jó megfigyelések vannak különben a lapok között, de nekem még ezek se, hát durva deviáns élet! Beleérni a normalitás ab-ságába, az átlag mindig szór, de hogy még egy tisztességes rémálmot se tudok produkálni, ez aztán tiszta Lipót.

Garabonciás















Noshát eddig azt gondoltam, hogy tudok írni róla, volt is a piszkozatban furfangos északi szél és ujjak csókja és mézsárga idő meg betoppanás, de aztán mégse alakult ez egésszé, csak annyi lett végül, hogy jött az Alkony és lementő vörösében behúzta a Garabonciást a hegyek mögé, oszlat és foszlat. Meg hogy napok alatt tud lenni télből tavasz.

Ha kint szürke a minden és nincs kaland élőben, hát jöhetnek a könyvek. Lassan megfejtem az olvasás varázsát, intenzív agyi máshollevés és ismeretlen párbeszéd az íróval, alap ez, érzem. No de a később, amikor épül be, az még egy nagy kaland és az egymásmelletti olvasmányok párbeszéde, ó, az még külön érdekes. Fotelos világutazás kint és bent, felszállni és mélybe merülni egy agyban, kell ez, kell.
És az olvasmányok választják majd egymást egy idő után, érdekes kanyarok tudomány és szerelmesregény körül, egyikben feltett kérdésre a másikban van válasz és nem hagyják az olvasót memória nélkül. Hangulat nélkül sem, csak hagyni kell a szót a hívásnak és megfelelni a magán kérdésekre.

Van egy álmom, egy régi madaras és nagyon repülős. Most, hogy álmokról olvasok, itt van megint, csak nem alváskor, hanem ébren és sokszor eszembe jut. Eddig a madarakat csakis fokhagymával és sütve sok zöldség mellett szerettem, most meg, hát tétova gondolat, de a repülésért. Öreg Sam, mutatkozott be az indián és felszállt a totemfára.

Folyamatosan utolérnek a nájlon-problémák, események és mocsárivíz-felkavarodások. Lényeges a telefon itteni oldaláról hallgatni és nem bentibőrön érezni a stresszt. Van a szívemnek olyan rekesze, amelyik menne oda, benne lenni, megtenni és meglátni a végét, de a többi, sokkal többi rekesz most győzött. Épülni kell, vastagítani a kötélideget vissza a cérnaszálról, megsodorni sokeressé és ha megy még, acélosítani. Hogy a nagyfeszültség ismét majd egyszer mehessen teljes sebességgel. De ami törni fog, az a varázs, bár itthonról bánomisén.

Elbújni se. De most nem is lett volna jó, elmenni a gyógyító figyelem elől. Fura új szokásaim lesznek. Hagyom. Ez is jó és szerdáig, legalább szerdáig jó. Meg utána is. Bajban ismerszik. Na ugye.

Nagy levegő. Lustaság legyőzés. Első lépés. Haj le. Na indulj már, de mikor vonz a képernyő és kint hideg van és a fésű és a zsibbadás... na lódulj, elhatározás már végleges.
*
15:31 Kész. Félig rövid. Most jó.

és egyelőre zavar, tanácstalanság és idegtépő várakozás

Mozgalmas kis nap ez, szél és hideg és események és meleg, mindenre három perc, hosszú lista kipipálva és még a végén meglepetés. Életkedv, na végre, telik az október.

Amikor már minden jó lenne, azt érzem, szétszednek, harapnak, elveszik az álmomat maguknak. Kivesznek belőlem maguknak, megtöltik a helyét fűrészpor forgáccsal és vernek korbáccsal, mosolyogj, hajts, fuss előre, mert ha lemaradsz, hülye vagy.

Helyetlenül élni benne egy világban. Álmatlanul menni mindig valahová. Oda mennek a többiek is, szervezni boldog jövőt, múlatni vurstlis pillanatokat. Miért akarom mégis ott ehelyett az egysugarú meleget? Hát csörömpölés az és villogó fények, rángatnak emberek, fordulni sincs eszmélet, máris minden megváltozott. Ha találok egy biztos követ, lerogynék rá, máris fentről látom ezt az életet, aztán jönnek kezek, szájak, megharapnak és szétszednek. Mindig érzem, belehúznak magukba és felemésztenek. Mennék felfelé, szállnék el felettük, dobogó madárbegy és puha toll, de le kell szállni, le kell, várom a leszállást, megnézni milyen ott lent, belélegezni és belekóstolni, ledobni a tollakat.

Mosolyogj, ne gondolkodj!

Reggelente vagy délelőtt - mikor hogy - erős dilemma, hogy kiszálljak-e az ágyból vagy még ráhúzzak egy kicsit. Végül mindig a felkelés nyer, fene nagy forradalmi hangulatból, forralom a kávévizet és elindulhat a nap. Viszont mostanában egyáltalán nem álmodom előtte.

Meggyes sportszelet és hajnalreggeli telefonbeszélgetés egy defektes kerék helyett. Felett. Keményen találó kérdések, hajj, ha legalább kettőre tudnám a választ, már más lenne a helyzet. Olyan fényes és tiszta lenne. Legalább akkor csak egy kérdésre... ó, házifeladat ez, leadási határidő nélkül.

Vannak személyes fontos hírek, amelyeket csakis városligeti séta közben lehet meghallani a lélektanilag majdnem legfontosabb pillanatban. És csakis táncolva-ugrándozva lehet kommentálni, az se baj, ha hangos indiánöröm kíséri. Néha van úgy, hogy érzi az ember, van Isten és egy kicsit visszavesz a munkahelyi kínzásokból. Ám az ember ha a földön áll két lábbal, akkor először nagyon örül, majd azután fölköti a gatyát, mert jönnek még vészterhes idők hamarosan, újabb forduló a bozótharcban.
Meg van az is, hogy úgy döntök, jobb azért még pár hét kihagyás, múljon el a zavarosban halászás és tisztuljanak a helyzetek. A B-terv még nincs elnapolva, kivárás, de előtte még indiántánc, most jó egy kicsit fellélegezni.

Tizenegykor ébredés már-már királyi luxus. De nem volt mit tenni, az ágy marasztaló melegének nincs ellenállás, most pedig büntetlenül visszaaludhattam. Talán idén először. Kis öröm is öröm, most pedig jöhet a s.. na jó, a kávé, egy kicsit.

Hundertwasser lesz az, kivárjuk a sort. Kellenek most az egyenestelen vonalai és a mindenféle harsány színei. Még a tél előtt. Majd egyszer élőben is.

Befogadni a Mindent, átfolyatni a vért, kapcsolódni össze, ez a vágy. Együtt csinálni a szempillantást és befejezni a másik mondatát. Mikor már majdnem, már szinte tündöklöm, hát jön egy száj, egy sikoltás és rág és veszi el a részeimet, karmos karok és háton támadás. Felajánlom a gondolatom, mondom, hogy mit látok. És utána döbbent csend fogad. És kivet és nem támogat.

Átvitt fájdalom.

Kompromittáló levelezés törlése közben találtam rá a cégbeli nemveszemfel-atelefont és a nemvagyokitt tartamú üzeneteimre. "Most se vagyok itt, csak nem annyira nem vagyok itt, mint szoktam, hanem enyhébben. Úgy kábé fél füllel." És még csodálkozom, hogy furának néznek a kollégák.

Lakatos ez a nap nagyon. A délután felét az upc modem rugdosásával töltöttem, hol volt vonal, hol nem, csak az óperencián túl, a mese végül új IP-cím kreálásával zárult. Nagy boldogság, most már bejönnek a netoldalak, erre mivan, mi hát, a freeblog karbantart. Naszóval költözés fennforgása lehetséges. Illetve netről való száműzetésem miatt átpártolok a mosógép-tévé-rádió társaságra. Meg hát olvasok, írok, offline.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

/Váci Mihály - Valami nincs sehol/

Határozottan hideg lett reggelre, sokzoknis évszak ez. A jobb oldalamból ott lent éles kövek potyognak ki, ezt érzem, pedig hát havonta megszokhattam volna már ezt. Olyan messzi még a szabadulás.
Két évvel ezelőtti hangulat kísért, a rámszakadt idő és sok elintézetlen tennivaló tornyosul, mégis a minekeztmostmár szorítja a torkomat és lézengek feleslegesen a saját életemben. Megint egy pedig, hogy tegnap többször láttam több arcon hiányoznifogsz kifejezést, most pedig nem tudok mit kezdeni vele. Nem firtatom az időzítést.
Kemény telefonbeszélgetést halogatok napok óta, valódi fontosságáról töprengek, de minek ezt is, lecsó kell és belecsapás.
Túlélőtej beszerzését fontolgatom, szorít az üres doboz is itt mellettem, tele a tál és sok a hamu.
Nna. Ezt leírtam, kiírtam, most hát akkor cipő, nadrág, kabát, gyerünk. Mi ez a motor...

Meglepés és meglépés, valahogy így volt a vége a napnak ott. Az utolsó tíz percbe sűrítve mindez bele. Boldogságkonzerv lesz ez még ínséges időkre.

Nos, hát akkor egy időre vége a műanyag hangulatoknak. Eltávozási engedély aláírva, a kapu már nagyon messzi tereptárgy, a hajnali ébresztőre pedig lassan, lassan hullik a por.

Hallgat a felszín. Hallgat a mély. Mellébeszél a felszín. ... a mély. Aztán döbbent csend.
*
Hogy a három pont mit takar el? Először hallgat. Majd mellébeszél. Majd kinyílik. Végül sír. De nem is, még végül nevet egyet. Már nem is mély.

Utolsó percekben is támad a bozót, ismét januári közérzet van a folyosón. Nem akarom ezt már megérteni, van itt egy Rubicon.

Még egy nap ott bent, még egy, délután hamar el, oké? Itthon, kis kuckó, viszonylag csend, tüssz, vau, tüssz, vau, vau, vau, ehh, mézes pálinka. Vagy ha nem, legalább képek, betűk, ágy?

Újgyökerű nap sikeres véget hozott, legalábbis ami a nájlon részét illeti. Sok szép kerek pozitív mondatot kezdtünk el, persze a régi reflex még működött nagyon, hogy mindent negatívba fordítsanak, csak azokra nem válaszoltunk. Egy csatlakozó azonnal akadt, egy károgó szabadságon, egy másikat pedig le lehetett kapcsolni. Első napra jó a mérleg billenése.

Egy rugó a szék alá, igen, ma ez kell. Hogy elérjem a hév-et, ma fontos. Hogy sötét van még de lesznek jó hajnali képek? Pozitív nap, észbentartani!

Ma estétől valami gyökeret tervezek változtatásul és becsukom a fülemet a munkahelyi panaszkodók előtt. Feltűnő ez már, hogy rám ragasztják, én meg mint kiskutya, csaholom azt a sok mínuszt tovább. Csoda-e, ha így minden elveszik... de nincs többé rinya, új a cél! Mert teljes süketségben más hangokat lehet hallani.

Az október gyakorlatilag még el se kezdődött, máris minden megtörtént, ami máskor ilyenkor szokott. Tömören, hamarabb múlik, na hát így megy ez, hazudnak a horoszkópok és morbid az élet. Műtét előtti vizsgálatoknál hogy tud kiderülni, hogy első ránézésre egészséges vagyok?!

Szürkésrózsaszín fényt ígér a mai reggel. Dermed a kávé a pohárban. Már egy órája ülök itt és nyomogatom a T betűt a billentyűzeten, bár mielőtt leérne az a gomb a kapcsolatra, mindig elengedem.

Az agysivatag az egy olyan dolog, amikor sütnek a sejtek, mint a forró homok, pattog a fény ott bent ide-oda és mégse jön ki semmi normális. Hosszú nézés és csak sokkal később látás, a megfogalmazás sem segít. Hullámzik, de nem tenger, van így néha.

Fokhagymás olajba fojtott vasárnap van. Két hagymahántás közben azért némi naplódühöngés még engedélyezett. Nem szabad gondolkodni előre, ma fáj.

Papagájvirág.

Ha arra gondolok, hogy fontos valami, akkor legtöbbször elszalasztott alkalmak szájízét érzem és már nem is gondolok újra. Béna tehetetlenség és buta remény, hogy lesz valami ismét. Mikor nincs már perc és nincs pillanat visszafelé.

Soha nem értettem, miért kell a mondatokat mindig 'Én'-nel kezdeni. Hát azt hiszed, hogy ez a lényeg? A lények körülötted csak arra várnak, hogy levegőt végy és kezdhessék: 'Én meg'. Hajnal van, nincs párbeszéd.

Nekem az emlék, mikor még nem voltál... más lesz a világ nélküled.
Sláger szavak ezek, hát hogy is kell akkor elbúcsúzni, hogy ne folyjon át mindent a keserű könny.
Tehetetlenség kapar torkot és ökölben az a kéz, nincs értelme semminek és a düh horgad, üt, asztalt, ajtót, ágyat, széket. Érted.

Kézzel írni lassacskán erőfitogtatás lesz. Műszaki analfabéta - mondták rég. Ma pedig a megtanulhatatlanságig gyorsult a világ, mire értenéd, már más a gép. Maradj hát papíron, tollad van, ami nem veszik így, legfeljebb elég.

Nem akarok tudni egytlen emléket se, habszivacs alakú az élet, facsarás, száradás és elkopva ott a sarokban, hát micsoda ez?
*
Nem akarok tudni egyetlen emléket sem, nem akarok érezni egyetlen ízet sem. Fogalmam sincs, hogy mire gondolok, csak azt harapok, hogy nem lehet.

A kezdődő reggel. Pontban fél nyolc. Még a gyárkapun kívül.

Reménytelen ez a hét is. Előre nézni folyamatosan, rohantatni az időt, hogy majd egy hét és egy kicsi nap után minden rendben legyen - nem is nehéz, hanem inkább mégis céltalan. Néha jó nemtudni a hogyhívnakot és nem beszélni semmilyen nyelvet.

A térről.

Szeretem a kávédaráló hangját és a forintosoktól működésbe lendülő kattogást. Kettőt szörcsent, egy harmadik pattanás és megjelenik a műanyag pohárban az elképzelt gyorsulás. Két korty meleg víz, robbanó koffein, ez hát a csoda, mely átlendít?

Emlékmás

Sokszor gondolom, hogy reggelre jó lenne egy fényképezőgép vagy egy jegyzettömb magamnál (pedig van, otthon a polcon!). Jó lenne megírva fényképezni a sárga hajnalt a ligeti fák felett, az álmos platánokat, azt a kérget megmutatni, amelyik ott dől a sarkon és csíkos a letépett háncs alatt a fatest.
Helyette van az a troliról leugró lépés és a zseb áttúrása, gyorsan egy szál, kattint, szív, fúj, ki, kifelé, hogy a maró füstnek még legyen ideje felszállni, elmenni és ne maradjon ott a ruhán. Beszálláskor ez nem kedves, mégiscsak egy szívesség az a reggeli utazás.
A fák még zöldsárgák és a nap ahogy mászik felfelé az églétrán, egy laza kézmozdulattal aranysapkát húz a téri házakra, nézni őket gyönyörűség.
Körben a téren autók dohognak, nehézolaj szagukat hörögve tolják maguk előtt a teherkocsik, friss biciklisek szlalomoznak és néha akad szomszéd a járdán, aki szintén vár. Egy másik kocsira, ami majd valahová innen ki, el és tovább.
A dohány végét belegyötröm a fémhengerbe, nincs mód a betonra hajítani, sietős lábak alá. Egy utolsó pillantás a már megrózsaszínesedett vártoronyra, egy levegőszippantás a nedves égből, fogvacogás tovább. A szobrokat csodálom, hóban-fagyban ott fent zölden, de fel mindig az égbe, rendületlen, forog a harci szekér-kerék. Ez a kerék kel fel velem, szárnyas és száguldás, otthon majd leírom ezt a reggelt, és így járok majd most sokáig.
Közben mágikus realizmust olvasok.

Photoshop a legújabb világ-mánia, mert hogy mindegy a fotó, amikor úgyis át lehet alakítani olyanná, amilyenné akarjuk, csak pár kattintás. De miért. Miért miért miért kell a világot lebutítani sablonszépségekre?!

Már sötétedik, amikor reggel van és egyre nehezebb felkelni, markolni a kávéspoharat a széken kuporogva. Varjak a fákon és húzni kell a zoknit. De hej, itt van az ősz, itt van.. tudod Isten, szeretem.

Ilyenkor nekem van elszámolnivalóm az idővel, csendben és belül. A vanás fontosságát még gyakorolni kell, eddig még nem volt rá szükség. Hát ez egy ilyen új nap.

Mennyire nagy a sóvárgás hatalma és a türelmetlenség. Hogy csak egy szemvillanás elég - ez a mesék hatalma, szemvillanásból nem tudja senki. Főleg a válaszokat nem.

Menjünk fotózni!