Kölcsönös céges hízelgéssel indult a nap, ám most ellenségeskedésbe keveredtem önmagammal, mert hol is lenne az hízelgés, ha megemlékeztünk kölcsönösen a reggelizési szokásaink jóságáról? Mert biztos csak én vagyok olyan fafej, hogy nem hiszem el, ha egyszer valami kis helyről tényleg hiányzom, ugyan csak röpke fél óra és mindenkit cseszegetnek emiatt nájlongyárilag, mégis megyünk és ott vagyunk. Most én nem, mert itthon, de akkor is, fenntartják még azt a széket a konyhában, na ezt kellene most felfogni, nem ésszel, szívvel.