Emlékmás

Sokszor gondolom, hogy reggelre jó lenne egy fényképezőgép vagy egy jegyzettömb magamnál (pedig van, otthon a polcon!). Jó lenne megírva fényképezni a sárga hajnalt a ligeti fák felett, az álmos platánokat, azt a kérget megmutatni, amelyik ott dől a sarkon és csíkos a letépett háncs alatt a fatest.
Helyette van az a troliról leugró lépés és a zseb áttúrása, gyorsan egy szál, kattint, szív, fúj, ki, kifelé, hogy a maró füstnek még legyen ideje felszállni, elmenni és ne maradjon ott a ruhán. Beszálláskor ez nem kedves, mégiscsak egy szívesség az a reggeli utazás.
A fák még zöldsárgák és a nap ahogy mászik felfelé az églétrán, egy laza kézmozdulattal aranysapkát húz a téri házakra, nézni őket gyönyörűség.
Körben a téren autók dohognak, nehézolaj szagukat hörögve tolják maguk előtt a teherkocsik, friss biciklisek szlalomoznak és néha akad szomszéd a járdán, aki szintén vár. Egy másik kocsira, ami majd valahová innen ki, el és tovább.
A dohány végét belegyötröm a fémhengerbe, nincs mód a betonra hajítani, sietős lábak alá. Egy utolsó pillantás a már megrózsaszínesedett vártoronyra, egy levegőszippantás a nedves égből, fogvacogás tovább. A szobrokat csodálom, hóban-fagyban ott fent zölden, de fel mindig az égbe, rendületlen, forog a harci szekér-kerék. Ez a kerék kel fel velem, szárnyas és száguldás, otthon majd leírom ezt a reggelt, és így járok majd most sokáig.
Közben mágikus realizmust olvasok.