“Szívem, lelkem, idegeim, mit akartok? Mit reméltek?… Miért, hogy a szörnyű betegségre csaknem honvággyal gondolok vissza? Mint akinek végre szabadjegy volt kezében, hogy kilépjen e világból, s gondtalanul és rövidlátóan elhajította e szabadjegyet… Akarok én még élni, igazán, minden hitemmel és erőmmel? Nehéz kérdés. Nem merek felelni.
Nem meglepődni és nem megsértődni. Minden maradék erőmmel erre vigyázni: az emberi önzés, pimaszság, irigység gonosz és mohó megnyilvánulásait nyugalommal és azzal a közönnyel fogadni, mely tudja, hogy nem is lehet másképp, ilyenek az emberek, vagy csak néha, véletlenül, valamilyen patetikus vagy közömbös helyzetben nem ilyenek. Nem megsértődni, nem vitatkozni, nyugodtnak maradni s tárgyilagosan cselekedni, magasabb érdekeid és kötelességed szerint. S a cselekvésben, ha egyszer megérett, nem tétovázni.”
/Márai Sándor - Napló 1943-1944/