Három hónappal ezelőtt már szedelőzködtem, szabadságra, nagy tervekkel, nagy reményekkel. Lassan lejár az eltávozás, a belépési kód például ma már elavult, no connection, please renew... Véletlen egybeesést elhajtom messzire, ez már valami szimbólum, újra kell gyártanom nagy terveket, reményeket, mielőtt még a Föld is a másik irányba kezd el forogni. Lassan döbbenek rá, mit is mondott az orvos, hogy az - tulajdonképpen - mit jelent. Tulajdonképpen (remek kis tömör szó ez), igen, mert az én tulajdonom lesz, a jövő az, képben kapom, a szavak első jelentése még a jelent jelenti, de a jövő az más. Lassan döbbenek, hogy ez most fenekes felfordulás és az eddig eltervezett irány gyökeres... mondom, ellenkező irányba fordult a Földem.

Hétkor még sötétkék, hétharminc rózsaszínes világoskék, nofene, hát gyorsan világosodik. Mire felér a kávé, ránknyílik a hétfő, egyelőre sehol egy felhő. Szótlan nézelődés - be kell osztani ezt a pár, még éppen nem sietős reggelt.

Esti tévéhír: valaki feltalált valami szuperprofi guminőt, tett is nagy jóslatokat, 2050, mennyire népszerű lesz. Felkaptam a fejemet a hírözönből. Ma reggel internetről újabb fontos bemutatás: guminő és limuzin, 200 dollár, elérhető. Mellbevágó a konkurencia, esélytelen a hús-vér, erőlködjek-e, a mai kórházi kontrollnál kérjek-e szilikont oda?

Tenyéren maradt gyanta-foltok: utolsó nyoma a karácsonyfának, utolsó szaloncukrok papírjai, tüskék a szőnyegben és az utcáról beáramló fény. Ez a január hatodika. Vagy amit akartok.

coffee heaven 1, originally uploaded by metaharis.

Arena Plaza

*

"Erósz nélkül nincs alkotás. Erósz természetesen nemcsak a szerelmes pillanat, hanem az a megszállottság, melynek árama nélkül nincs közünk munkánkhoz. Mi közvetíti ezt az áramot, mi idézi föl ezt a megszállottságot? Kis, kegyelemszerű, mindennapos csodák: egy nő pillantása, egy táj fénytörése, mely életérzést kelt bennünk, egy sor egy könyvben, valamilyen semmiség. De ez a semmiség a minden."

/Márai Sándor - A teljes napló - 1943-1944/

Százas szöggel. Mától a nemvanást kell gyakorolni. Időnk, könnyünk, tenger.

Ma, másodika, megint kávés reggel, éppen olyan, mint ahogy szokott. Ágyon kívüli tappiszkáló hideg, reggeli lakáskör és kotyog a kávé, majd a bögre, a kucorodás és a net. Ha így folytatódik, akkor az lesz a mottó, hogy: "Évek jönnek, évek mennek, de ami jó, az állandó."

A vasárnap hajnali teszkózás óta nem mentem 50 méternél hosszabban egyenesen előre. Naná még a szabad levegő se. Csak ágy, asztal, tévé - na ez a veszélyes, nem a karácsony.

"Távollétének húsz éve alatt Odüsszeuszról sok emléket őriztek az ithakaiak, de nosztalgiájuk egyáltalán nem volt utána. Közben Odüsszeusz szenvedett a nosztalgiától, és szinte semmire sem emlékezett. Ez a különös ellentmondás érthető, ha meggondoljuk, hogy az emlékezet jó működéséhez szakadatlan edzés szükséges: baráti beszélgetések során újra meg újra fel kell idézni az emlékeket, különben elenyésznek. A honfitársi kolóniákba tömörülő emigránsok a csömörig mesélik ugyanazokat a történeteket, melyek így válnak feledhetetlenné. De ha nem járnak össze honfitársaikkal, mint Irena vagy Odüsszeusz, az emlékezetkiesés elkerülhetetlen. Minél hevesebb a nosztalgiájuk, annál jobban kiveti az emlékeket. Minél jobban bánkódott Odüsszeusz, annál többet felejtett. Mert a nosztalgia nem serkenti az emlékezést, nem hozza vissza az emlékeket, beéri önmagával, önnön felindulásával, ki se lát a saját gyötrelméből. Miután megölte a vakmerőket, akik Pénelopé kezére és Ithaka királyi székére pályáztak, Odüsszeusz csupa ismeretlen között volt kénytelen élni. Ezek a talpnyalók folyton az emlékekkel traktálták, melyek a hadba vonulása előttről maradtak fenn róla. És mivel szentül hitték, hogy Ithakáján kívül semmi sem érdekli (gondolhattak mást, ha a végtelen vizeken túlról is visszajött?), kérdései elébe vágva szajkózták a távollétében történteket. Mi sem untatta ennél jobban. Egyvalamire várt; hogy végre így szóljanak hozzá: Mesélj! És ezt az egyet soha nem mondták neki. Húsz évig csak a hazatérés foglalkoztatta. De mikor végre otthon volt, csodálkozva ébredt rá, hogy az élete, sőt életének lényege, központi magva, kincse kívül rekedt Ithakán, húsz átbolyongott éve hordozza. Elveszítette ezt a kincset, és csak akkor nyerhette volna vissza, ha elmeséli. Miután otthagyta Kalüpszót, hazafelé hajótörést szenvedett a phaiák partoknál, és a király vendégül látta udvarában. Itt idegen volt, titokzatos ismeretlen. Az ismeretlentől meg szokás kérdezni: "Ki vagy? Honnan jössz? Mesélj!" És ő mesélt. Az Odüsszeia négy hosszú énekében részletesen felidézte viszontagságait a szájtáti phaiákok előtt. De Ithakán nem idegen volt, hanem odavalósi, ezért nem jutott senkinek eszébe, hogy azt mondja neki: "Mesélj!"

/Milan Kundera - Nemtudás/

Két nyüzsgő probléma az ember fejében - összefüggő okok és okozatok labirintusa - és máris borul az éjszakai fekvés-alvás-reggellesz ciklus. Hosszú ideje lakik fölöttük egy szép vastag szőnyeg, rövidebb ideje Aladdintalan. Most aztán vagy lesz valami, vagy megy valahová, de most megint itt nyüzsög. Seprű növeszti a döntésképtelenséget... mikor reggel lesz, ugyanez lesz.

Egyszer majd jó lenne összeszedni a karácsonyságot és eldobni a kellségeket. Egyszer majd jó lenne merni a gyerekneklennit, ismét, legalább egy kicsit, ha már fenyő van és fények és ünnep. Egyszer majd jó lenne összeszedni, hogy mi mit jelent, legalább arra a pillanatra, aztán úgyis minden megváltozik, mert a lényeg, a felnőtt, az a minden és megváltozik. Vagy el.

Pedig nagypelyhes hó hullott szenteste, mégis ma kezdődött el a karácsony igazán - csendesen, lassúságosan, odafigyelhetősen. 'Nagy a zaj körülöttem' - régi mondat, most reciklálnom kell. Mégis, mintha szétcsúszott volna az időpálya, előbbre tart a bal sín, mint a jobb, vajon...?

Úti gyűjtemény az ablakos füzetből: belesutyorog a fülszövegbe, verbális divatcikk, megérkeztünk Médiamarkt-ba a vonattal... A sikoly. A Munch például. Möncs meg uram engömet, mert elnyel a mély.... hiába minden, a kiejtés rossz! Múnk az. Munka?

Zöldfejű.

Ha a karácsonyi hangulat huss meg se jött... folyik el az idő a semmibe és nem érzem az értelmét, fogynak a rántott csirkecombok, ennél több nem történik. A hó is csak annyira fehér, hogy a zúzmarával versenyezhet.

Mert mi az hogy feladni. Mert az elmenekülés miért nem old meg semmit. Mert a földi élet szenvedés.

Elvállaltam egy nagyon hajnali felkelést. Elindulni sötétben és megérkezni akkor, amikor már világos van. Fordítva szoktam, mint mindent, de most ezt is ki kell próbálni, hátha helyrerázódik a világ.

Különösek az éjfélkor életbe lépő európai uniós újdonságok, politika akár vagy egyéb intézkedések. Személyes történelem, magánság és mindig ott az a kérdés, amire sehogyse tudok máshogy, csakis igennel válaszolni. És benne van a 'jó' szó is, persze előbb a könnycseppek.

Várni kell és nem lehet mást tenni, várni kell, míg megjön a fény. Az állandó és a behívott sötétség árt. A reményhal bekampecol, szleng itt ez a mondat, jobbról balra leng és tekegolyóként kell, hogy homlokon üssön, várni kell aztán, türelem.
*
Ja igen, szolárium.

Valahogy mostanában minden várakozásomon felül kedvesek velem a doktorok, az összes, akit ismerek, mind mind mind... Az egyik éppen tegnap mondta, hogy ne kapkodjak és ráérek és majd, majd, majd... majd januárban látjuk egymást. Most jó, már belejövök a lábadozásba nagyon.

Ajándék spirituálék, fotelba gyömöszölt takaró, tea, andalító szövegek, vastag zoknik és egy kis csoki. Ennek van ma ideje. Mert mindegy, mi van odakint, bent rend van és semmittevés, karácsonyez rulez.

A sok napi sötétség egészen barlangosította a lakásunkat, nem is csoda, hogy már lassan két napja ki sem mozdultam. Estére már bizony fáj ez a lustázás, az eddigi sétakilométerek áldásos hatását simán le tudtam rontani magamnak. Vigyázni kell a lustaságmágnesre, vigyázni.

ALL JOURNEYS HAVE SECRET DESTINATIONS OF WHICH THE TRAVELLER IS UNAWARE.

A gép szárnya alatt mintha csillár függött volna: szülővárosa fényei ragyogtak a sötétben. A várost az autópályák szikrázó gyöngysorai övezték körül. A mondatot Martin Buber könyvéből másolta ki. Nem tudta, hova vezet az útja. Remélte, hogy van valami titkos célja. Miközben a gép ereszkedni kezdett Arlanda felé, jegyzetfüzetét elpakolta a táskájába. Ezek a vékony füzetek, melyekbe az évek során a különféle könyvekben olvasott gondolatokat és idézeteket jegyezte le, nagy kupacban porosodtak egy polcon a hálószobájában. Egyszer végig kellene olvasnia őket.

/Agneta Pleijel: Egy tél Stockholmban/

Lassan már unalmas a zingerszegény környezet itthon és akkor most hogy is van, hogy mégse bírok elindulni, pedig most még nem is kell sokat menni a szemközti nagy házig. Hátha ott még adnak három hetet, elméletileg ennyi van még hátra. A lábam ozom szépen tovább, bár ezt is unom, hogy sok mindent még nem bírok megcsinálni. Sose voltam huzamosabb ideig tropa, most már elég volt belőlem így.

Okosan és megbeszélve nyitáskor vásároltunk, hahh, így elviselhető a nagy karácsonyi sopping láz. Most már csak az igazi ajándékok vannak hátra, amelyeket nem lehet megvenni. Magát a 'karácsony' szót említve és meghallva mindig egy lista ugrik az eszembe, sajnálom a világot, hogy csak a negyedik helyen áll az egész eredeti értelme.

Az meg már mekkora lassulás és figyelmetlenség, hogy internet miatt ismét szénné égett az ebéd... Illetve felét sikerült megmenteni.

Hoppá, ismerős hangulatot érzek. Lehet, hogy van gyógyrosszkedv is? Ha hét nap múlva megkönnyebbülést érzek, akkor tudhatom, hogy már rendben vagyok.

Mostanában elaludtak a hajnalok, álmodnak a reggelek, csipás néha a kora délelőtt, szóval most nincsenek fésületlen reggeli gondolatok. Nincsen sietés sem, néha a szomszéd levesének majdnem kész illatára ébredek. Felkelni is szépen csak kényelmesen! - mondom és tudom, hogy még harminc nap és nincs több.

Vers a konyhában: költött káposzta.

Tíz nap telt el, azóta teljes felfordulás, nyugtalan másodpercek vagy éjjeli órák, nehéz átmenet a vízszintesből a függőlegesbe. Nehezen emésztem, hogy rokker vagyok, nincs hasizom és minden nagyobb mozdulat előtt gondolkodni kell. Szokatlan befeléfigyelést kényszerít a seb, jókora lassulása van a mókuskeréknek, mégis a legjobban a fotelbanülés lehetőségét hiányolom. Sérelmezem titkon, kellett ez?! Persze, mert minden más jobb, mint korábban, csak az a fotelozás... folyománya az ügynek a hisztérikus nemdohányzásom, tizenhat kísértő pillanaton túl.

Tizenötödik levél

Jól emlékszem a napra, mikor megértettem, hogy mi volt az, amit meg kellett értenem. Reggel volt. Nem lehet minden időben mindent gondolni. Vannak reggeli gondolatok, amelyekben a harmat ragyog. Csípősek, élesek, tiszták, gyengédek. Születő, ébredő, szemüket kinyitó gondolatok ezek. Egészen mások, mint a délelőttiek, amelyekben a nap fölfelé megy, mások, mint a déliek, a teljes fény gondolatai, a tetőre-érés. A délután érett, nyugodt, elcsendesedő lehajlása is más, az est melankóliája, halálra-készülődése, s az éjszaka határtalan és feneketlen bizonytalansága. Jegyzeteimen azonnal felismerem az írást, mikor készült. Reggel, igen reggel értettem meg minden sorsomban fontosat.
Kimegyek a tornácra, nagyot lélegzem, lenézek a síkságra, hallom a cinkét, és egyszerre tudom. Langyos április. A szemben lévő dombon a mandula és az őszibarack virágzik. Az ég kék, egészen pacsirtadal-kék, a ritka és világos ágak között. A borsó éppen virágzásnak indul, a barna földön gyermekzöld csírafoltok, a saláta, a kelő bab, répa, petrezselyem. A levegő könnyű, mint egy ismeretlen üde forrás vize. Lent fürödtem a kútnál, rigó szállt el fölöttem az erdő felé, messziről kakukk szólt. Sóhajtottam, hogy a világ milyen szép tud lenni. S akkor eszméltem fel arra, hogy megértettem.
Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű a teljes álarctalanság. A derű nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen. Minden állapot a nála mélyebbnek maszkja. De a derű van a legmélyebben. S ami a legmélyebben van, az van legfelül, mélynek lenni annyi, mint egészen fent lenni, egészen a felszínen, és kinyílni tudni.
E mélységben az ember csak igazat talál, mert önmaga is igaz lett. A világ átlátszó. Elfelejtettem minden szenvedést, s ezért nincs bennem semmi zavar és nyugtalanság és homály. Ragyogni pedig annyi, mint mindent érteni. Sorsomat úgy veszem kezembe, mint a kristályt.
Ott állok a kútnál, és reám mosolyog a friss elíziumi zöld. Ha volt még homály, eloszlott, ha volt még elzártság, kinyílott, ha volt még maszk, lehullott, ha volt még burok, felszakadt. A derűs és kristályos reggelben úgy állottam ott a kútnál, mint egy isten. Az öröklét határán, belenéztem a napba, magam is, mint a nap, tündöklő kristály, és mosolyogtam. Az ilyen pillanatokban az ember mindent megért.

/Hamvas Béla: A magyar Hüperion - II. rész/

Egészségügyi kihagyás a reggelekből, hosszú és mozgalmas két hét után talán a napokban visszaáll valamiféle normális életritmus. Már csak a ritmusát várom vissza, tartalmában több mindent cserélek, nem félek és kaptam új esélyt.

Hó.











(netes szerzemény)

Zűrzavar under construction. És semmi elmélkedés november hetedikére való tekintettel. Csak retrófilmen halványan mosolyogni, erről szólhat az ének.

Mindig tanul az ember tartásról, gerincről és előrelátásról. Jajj, csak miért utólag és hol van az az idő, amikor már előre és biztosan és tudni fogom, hogy így jó, és sehogy máshogy. Egyelőre példa van, ennek örülök, csak el ne vesszen, ezen aggódom, viszont egy szál aranyfonál azért még megvan.

Az utolsó melegnek mondható és fényes őszi napokban jócskán jutott idő fák közti sétára, színorgiát fényképezésre és beszélgetésre. Lepörgött a mókus kerekes stressze, nincs már napi félelem a hátulról mellbe támadásoktól, nem adom és nem kapom ezeket. Megérett az idő a jó előkutatására, belső kis értékelésére, no hát akkor pedig ezután a váltásra. Paranoid hírek persze folyamatosan érik az embert, kivonult bozótharcból, más bőréről hallani ezt azért mégse kényelmes, de ahogy érzem, hasznos. Kevés terv az, ami sikerült, de sok van, ami sikerült, csak máshogy. Reload. Changes. Need. Megbeszéltük ezt is, most itt veszekszem önmagammal.

egy özvegy nagy platán
táncolt a réten át
körötte levegő-óceán

a levelek nevetnek, hullanak, peregnek
a gyerekek gesztenyét keresnek
szeretők nevetést ölelnek
alattuk szőnyeg
és
a levelek vörösbe vedlenek

El se hiszem a szememnek, amit most mutat, napfény az odakint vagy még álom? És szikrázó kék ég, nem egy heti szürke, tiszta meglepetés. Szerintem meg kellene néznem, mit hagyott az eső a fákon levelekből.

Kölcsönös céges hízelgéssel indult a nap, ám most ellenségeskedésbe keveredtem önmagammal, mert hol is lenne az hízelgés, ha megemlékeztünk kölcsönösen a reggelizési szokásaink jóságáról? Mert biztos csak én vagyok olyan fafej, hogy nem hiszem el, ha egyszer valami kis helyről tényleg hiányzom, ugyan csak röpke fél óra és mindenkit cseszegetnek emiatt nájlongyárilag, mégis megyünk és ott vagyunk. Most én nem, mert itthon, de akkor is, fenntartják még azt a széket a konyhában, na ezt kellene most felfogni, nem ésszel, szívvel.

Tizenkét óra alvás és most tiszta a fejem, lazaság, nyugalom. Amíg olvad az édesítő a kávémban, visszagondolok, mikor ébredtem így. Múzeális időpont, ehh, most hát akkor spájzolok előre is.

Kek tabletta, branul, tisztára bevettem a Matrixot. Az almom is olyan furajó volt. Most mar csak varok.

Az utca tulso oldalan lakik a betegsegtudat, a foorr es a foneni. Fel ora mulva elkezdenek majd tortenni az esemenyek. Varni. Vegul is november errol szol.

Régi fényképek, régi papírképek, szürke-feketébe húzott régi ragyogó pillanatok, beállított mosolyok és elkapott valóságok. Négy nagy boríték négy nagy marék kincsét válogattam át, húsz-harminc-ötven év arcait, de inkább azok változásait kutattam, lehetséges történeteket vázoltam, hogy hová tűnt az az egymás arcába mosolygás a nászúti képeiről a mai ebédig elszálló időben. Hogy ma is nagynéha, elkapva, biztos a megszokás unalma, vagy a megszokás nemmerése, mert hogy már nem kell egymásra figyelni, vigyázni, mert már úgyis mindegy és úgyse lesz más?
Hogy majd én is így leszek harmincöt év múlva? Vagy már előbb, mondjuk holnap vagy már most is ezt másolom?
Hunyorgó nagymamaarcok bamba fejű unokák mellett, feszengő férfiak kisbabákkal, füstös és borosüveges izzadó lakodalmi asztalok népe egy másik kötegben, vagy egy szigorú brigádnaplóba illő összeálló csoportkép. Mondjuk Esztergomban. Máskor meg Balaton-part.
Esküvői képen mosolyogni nem merő örömanya és a véletlenszerűen képre keveredő családi kutya kettőse zárta a sort.
Öregszem. Most már kincs az a négy nagy boríték. A hol vagyunk, hová leszünk kérdések utolértek. És még csak fogalmam sincs a válaszról.
Rajtam a sor a képrevaló új alakok beszerzésében, legyártásában, és nincs menekülés, a kamera hátsó oldaláról is előre kell lépnem. Bár most már soha nem lesznek olyan fényképek. Olyanok lesznek, amelyeken mégse vagyok rajta. Vagy rajta vagyok, csak másnak, vagy másnak a képére léptem rá véletlenül.
Még jó, hogy a családi videózás őrülete nem ért el. Egyes dobtál. Egy ugrásból kimaradsz.

Kihajolni veszélyes.

Megint az elindulás első lépése húzott vissza az ágyba, a csipogáshoz mérve egy óra késés, de csak kint leszek előbb-utóbb. A vonaton majd már jó lesz, várhatóan lenyűgöz az utazás izgalma és leragaszt a székre a reggeli szalonnás rántotta. Csak addig még van ötszáz méter, pff, nagy levegő.

ha a konyhában hideg van, belezsibbad a mackóba a méz és cukorral kell innom a kávét, most megint

Rég beszéltem ennyit telefonon, de most más út nem volt. Kétszer is tölteni, ötször is mondani, ugyanazt talán, de remélve mégse. Szokatlan ez a figyelem, titkon vártam, és erre tessék, ölembe pottyant. Máskor is kellene? Ha igent írok, tán kiesik egy tégla.

Erős egy csütörtök volt, mély is, fontos is, ráadásul este még egyszer ugyanez a nap lezajlott, csak tömören és telefonon. Szóval kétszer ugyanazt, kívülről, bele. Jó így. Majdnem ugyanaz, mint a mikor a mesében leölik a sárkányt, csak még egy perccel előtte vagyunk.
Másik oldal: de szeretnék inkább egy perccel utána lenni..

Furán világosodik a kinti esős szürkeség, rémfilmbe illő díszlet a szemközti szürke kórház és ebben a pillanatban a sárgán világító ablakai meleg kontrasztot hoznak a reggelbe. Tart még a reggeli semmittevés, aztán jönnek majd a sorban a hasonló reggeli meglátások. Feketében indulok és este ugyanígy, mikor érkezem. Tél ez, megint.

Jobb lesz az, ha egy időre ritkítom a lélekbúvár olvasmányokat, kiújul a hipochondriám, a könyvek végére mindig azt gondolom, hát nem vagyok normális. Őrülten jó megfigyelések vannak különben a lapok között, de nekem még ezek se, hát durva deviáns élet! Beleérni a normalitás ab-ságába, az átlag mindig szór, de hogy még egy tisztességes rémálmot se tudok produkálni, ez aztán tiszta Lipót.

Garabonciás















Noshát eddig azt gondoltam, hogy tudok írni róla, volt is a piszkozatban furfangos északi szél és ujjak csókja és mézsárga idő meg betoppanás, de aztán mégse alakult ez egésszé, csak annyi lett végül, hogy jött az Alkony és lementő vörösében behúzta a Garabonciást a hegyek mögé, oszlat és foszlat. Meg hogy napok alatt tud lenni télből tavasz.

Ha kint szürke a minden és nincs kaland élőben, hát jöhetnek a könyvek. Lassan megfejtem az olvasás varázsát, intenzív agyi máshollevés és ismeretlen párbeszéd az íróval, alap ez, érzem. No de a később, amikor épül be, az még egy nagy kaland és az egymásmelletti olvasmányok párbeszéde, ó, az még külön érdekes. Fotelos világutazás kint és bent, felszállni és mélybe merülni egy agyban, kell ez, kell.
És az olvasmányok választják majd egymást egy idő után, érdekes kanyarok tudomány és szerelmesregény körül, egyikben feltett kérdésre a másikban van válasz és nem hagyják az olvasót memória nélkül. Hangulat nélkül sem, csak hagyni kell a szót a hívásnak és megfelelni a magán kérdésekre.

Van egy álmom, egy régi madaras és nagyon repülős. Most, hogy álmokról olvasok, itt van megint, csak nem alváskor, hanem ébren és sokszor eszembe jut. Eddig a madarakat csakis fokhagymával és sütve sok zöldség mellett szerettem, most meg, hát tétova gondolat, de a repülésért. Öreg Sam, mutatkozott be az indián és felszállt a totemfára.

Folyamatosan utolérnek a nájlon-problémák, események és mocsárivíz-felkavarodások. Lényeges a telefon itteni oldaláról hallgatni és nem bentibőrön érezni a stresszt. Van a szívemnek olyan rekesze, amelyik menne oda, benne lenni, megtenni és meglátni a végét, de a többi, sokkal többi rekesz most győzött. Épülni kell, vastagítani a kötélideget vissza a cérnaszálról, megsodorni sokeressé és ha megy még, acélosítani. Hogy a nagyfeszültség ismét majd egyszer mehessen teljes sebességgel. De ami törni fog, az a varázs, bár itthonról bánomisén.

Elbújni se. De most nem is lett volna jó, elmenni a gyógyító figyelem elől. Fura új szokásaim lesznek. Hagyom. Ez is jó és szerdáig, legalább szerdáig jó. Meg utána is. Bajban ismerszik. Na ugye.

Nagy levegő. Lustaság legyőzés. Első lépés. Haj le. Na indulj már, de mikor vonz a képernyő és kint hideg van és a fésű és a zsibbadás... na lódulj, elhatározás már végleges.
*
15:31 Kész. Félig rövid. Most jó.

és egyelőre zavar, tanácstalanság és idegtépő várakozás

Mozgalmas kis nap ez, szél és hideg és események és meleg, mindenre három perc, hosszú lista kipipálva és még a végén meglepetés. Életkedv, na végre, telik az október.

Amikor már minden jó lenne, azt érzem, szétszednek, harapnak, elveszik az álmomat maguknak. Kivesznek belőlem maguknak, megtöltik a helyét fűrészpor forgáccsal és vernek korbáccsal, mosolyogj, hajts, fuss előre, mert ha lemaradsz, hülye vagy.

Helyetlenül élni benne egy világban. Álmatlanul menni mindig valahová. Oda mennek a többiek is, szervezni boldog jövőt, múlatni vurstlis pillanatokat. Miért akarom mégis ott ehelyett az egysugarú meleget? Hát csörömpölés az és villogó fények, rángatnak emberek, fordulni sincs eszmélet, máris minden megváltozott. Ha találok egy biztos követ, lerogynék rá, máris fentről látom ezt az életet, aztán jönnek kezek, szájak, megharapnak és szétszednek. Mindig érzem, belehúznak magukba és felemésztenek. Mennék felfelé, szállnék el felettük, dobogó madárbegy és puha toll, de le kell szállni, le kell, várom a leszállást, megnézni milyen ott lent, belélegezni és belekóstolni, ledobni a tollakat.

Mosolyogj, ne gondolkodj!

Reggelente vagy délelőtt - mikor hogy - erős dilemma, hogy kiszálljak-e az ágyból vagy még ráhúzzak egy kicsit. Végül mindig a felkelés nyer, fene nagy forradalmi hangulatból, forralom a kávévizet és elindulhat a nap. Viszont mostanában egyáltalán nem álmodom előtte.

Meggyes sportszelet és hajnalreggeli telefonbeszélgetés egy defektes kerék helyett. Felett. Keményen találó kérdések, hajj, ha legalább kettőre tudnám a választ, már más lenne a helyzet. Olyan fényes és tiszta lenne. Legalább akkor csak egy kérdésre... ó, házifeladat ez, leadási határidő nélkül.

Vannak személyes fontos hírek, amelyeket csakis városligeti séta közben lehet meghallani a lélektanilag majdnem legfontosabb pillanatban. És csakis táncolva-ugrándozva lehet kommentálni, az se baj, ha hangos indiánöröm kíséri. Néha van úgy, hogy érzi az ember, van Isten és egy kicsit visszavesz a munkahelyi kínzásokból. Ám az ember ha a földön áll két lábbal, akkor először nagyon örül, majd azután fölköti a gatyát, mert jönnek még vészterhes idők hamarosan, újabb forduló a bozótharcban.
Meg van az is, hogy úgy döntök, jobb azért még pár hét kihagyás, múljon el a zavarosban halászás és tisztuljanak a helyzetek. A B-terv még nincs elnapolva, kivárás, de előtte még indiántánc, most jó egy kicsit fellélegezni.

Tizenegykor ébredés már-már királyi luxus. De nem volt mit tenni, az ágy marasztaló melegének nincs ellenállás, most pedig büntetlenül visszaaludhattam. Talán idén először. Kis öröm is öröm, most pedig jöhet a s.. na jó, a kávé, egy kicsit.

Hundertwasser lesz az, kivárjuk a sort. Kellenek most az egyenestelen vonalai és a mindenféle harsány színei. Még a tél előtt. Majd egyszer élőben is.

Befogadni a Mindent, átfolyatni a vért, kapcsolódni össze, ez a vágy. Együtt csinálni a szempillantást és befejezni a másik mondatát. Mikor már majdnem, már szinte tündöklöm, hát jön egy száj, egy sikoltás és rág és veszi el a részeimet, karmos karok és háton támadás. Felajánlom a gondolatom, mondom, hogy mit látok. És utána döbbent csend fogad. És kivet és nem támogat.

Átvitt fájdalom.

Kompromittáló levelezés törlése közben találtam rá a cégbeli nemveszemfel-atelefont és a nemvagyokitt tartamú üzeneteimre. "Most se vagyok itt, csak nem annyira nem vagyok itt, mint szoktam, hanem enyhébben. Úgy kábé fél füllel." És még csodálkozom, hogy furának néznek a kollégák.

Lakatos ez a nap nagyon. A délután felét az upc modem rugdosásával töltöttem, hol volt vonal, hol nem, csak az óperencián túl, a mese végül új IP-cím kreálásával zárult. Nagy boldogság, most már bejönnek a netoldalak, erre mivan, mi hát, a freeblog karbantart. Naszóval költözés fennforgása lehetséges. Illetve netről való száműzetésem miatt átpártolok a mosógép-tévé-rádió társaságra. Meg hát olvasok, írok, offline.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

/Váci Mihály - Valami nincs sehol/

Határozottan hideg lett reggelre, sokzoknis évszak ez. A jobb oldalamból ott lent éles kövek potyognak ki, ezt érzem, pedig hát havonta megszokhattam volna már ezt. Olyan messzi még a szabadulás.
Két évvel ezelőtti hangulat kísért, a rámszakadt idő és sok elintézetlen tennivaló tornyosul, mégis a minekeztmostmár szorítja a torkomat és lézengek feleslegesen a saját életemben. Megint egy pedig, hogy tegnap többször láttam több arcon hiányoznifogsz kifejezést, most pedig nem tudok mit kezdeni vele. Nem firtatom az időzítést.
Kemény telefonbeszélgetést halogatok napok óta, valódi fontosságáról töprengek, de minek ezt is, lecsó kell és belecsapás.
Túlélőtej beszerzését fontolgatom, szorít az üres doboz is itt mellettem, tele a tál és sok a hamu.
Nna. Ezt leírtam, kiírtam, most hát akkor cipő, nadrág, kabát, gyerünk. Mi ez a motor...

Meglepés és meglépés, valahogy így volt a vége a napnak ott. Az utolsó tíz percbe sűrítve mindez bele. Boldogságkonzerv lesz ez még ínséges időkre.

Nos, hát akkor egy időre vége a műanyag hangulatoknak. Eltávozási engedély aláírva, a kapu már nagyon messzi tereptárgy, a hajnali ébresztőre pedig lassan, lassan hullik a por.

Hallgat a felszín. Hallgat a mély. Mellébeszél a felszín. ... a mély. Aztán döbbent csend.
*
Hogy a három pont mit takar el? Először hallgat. Majd mellébeszél. Majd kinyílik. Végül sír. De nem is, még végül nevet egyet. Már nem is mély.

Utolsó percekben is támad a bozót, ismét januári közérzet van a folyosón. Nem akarom ezt már megérteni, van itt egy Rubicon.

Még egy nap ott bent, még egy, délután hamar el, oké? Itthon, kis kuckó, viszonylag csend, tüssz, vau, tüssz, vau, vau, vau, ehh, mézes pálinka. Vagy ha nem, legalább képek, betűk, ágy?

Újgyökerű nap sikeres véget hozott, legalábbis ami a nájlon részét illeti. Sok szép kerek pozitív mondatot kezdtünk el, persze a régi reflex még működött nagyon, hogy mindent negatívba fordítsanak, csak azokra nem válaszoltunk. Egy csatlakozó azonnal akadt, egy károgó szabadságon, egy másikat pedig le lehetett kapcsolni. Első napra jó a mérleg billenése.

Egy rugó a szék alá, igen, ma ez kell. Hogy elérjem a hév-et, ma fontos. Hogy sötét van még de lesznek jó hajnali képek? Pozitív nap, észbentartani!

Ma estétől valami gyökeret tervezek változtatásul és becsukom a fülemet a munkahelyi panaszkodók előtt. Feltűnő ez már, hogy rám ragasztják, én meg mint kiskutya, csaholom azt a sok mínuszt tovább. Csoda-e, ha így minden elveszik... de nincs többé rinya, új a cél! Mert teljes süketségben más hangokat lehet hallani.

Az október gyakorlatilag még el se kezdődött, máris minden megtörtént, ami máskor ilyenkor szokott. Tömören, hamarabb múlik, na hát így megy ez, hazudnak a horoszkópok és morbid az élet. Műtét előtti vizsgálatoknál hogy tud kiderülni, hogy első ránézésre egészséges vagyok?!

Szürkésrózsaszín fényt ígér a mai reggel. Dermed a kávé a pohárban. Már egy órája ülök itt és nyomogatom a T betűt a billentyűzeten, bár mielőtt leérne az a gomb a kapcsolatra, mindig elengedem.

Az agysivatag az egy olyan dolog, amikor sütnek a sejtek, mint a forró homok, pattog a fény ott bent ide-oda és mégse jön ki semmi normális. Hosszú nézés és csak sokkal később látás, a megfogalmazás sem segít. Hullámzik, de nem tenger, van így néha.

Fokhagymás olajba fojtott vasárnap van. Két hagymahántás közben azért némi naplódühöngés még engedélyezett. Nem szabad gondolkodni előre, ma fáj.

Papagájvirág.

Ha arra gondolok, hogy fontos valami, akkor legtöbbször elszalasztott alkalmak szájízét érzem és már nem is gondolok újra. Béna tehetetlenség és buta remény, hogy lesz valami ismét. Mikor nincs már perc és nincs pillanat visszafelé.

Soha nem értettem, miért kell a mondatokat mindig 'Én'-nel kezdeni. Hát azt hiszed, hogy ez a lényeg? A lények körülötted csak arra várnak, hogy levegőt végy és kezdhessék: 'Én meg'. Hajnal van, nincs párbeszéd.

Nekem az emlék, mikor még nem voltál... más lesz a világ nélküled.
Sláger szavak ezek, hát hogy is kell akkor elbúcsúzni, hogy ne folyjon át mindent a keserű könny.
Tehetetlenség kapar torkot és ökölben az a kéz, nincs értelme semminek és a düh horgad, üt, asztalt, ajtót, ágyat, széket. Érted.

Kézzel írni lassacskán erőfitogtatás lesz. Műszaki analfabéta - mondták rég. Ma pedig a megtanulhatatlanságig gyorsult a világ, mire értenéd, már más a gép. Maradj hát papíron, tollad van, ami nem veszik így, legfeljebb elég.

Nem akarok tudni egytlen emléket se, habszivacs alakú az élet, facsarás, száradás és elkopva ott a sarokban, hát micsoda ez?
*
Nem akarok tudni egyetlen emléket sem, nem akarok érezni egyetlen ízet sem. Fogalmam sincs, hogy mire gondolok, csak azt harapok, hogy nem lehet.

A kezdődő reggel. Pontban fél nyolc. Még a gyárkapun kívül.

Reménytelen ez a hét is. Előre nézni folyamatosan, rohantatni az időt, hogy majd egy hét és egy kicsi nap után minden rendben legyen - nem is nehéz, hanem inkább mégis céltalan. Néha jó nemtudni a hogyhívnakot és nem beszélni semmilyen nyelvet.

A térről.

Szeretem a kávédaráló hangját és a forintosoktól működésbe lendülő kattogást. Kettőt szörcsent, egy harmadik pattanás és megjelenik a műanyag pohárban az elképzelt gyorsulás. Két korty meleg víz, robbanó koffein, ez hát a csoda, mely átlendít?

Emlékmás

Sokszor gondolom, hogy reggelre jó lenne egy fényképezőgép vagy egy jegyzettömb magamnál (pedig van, otthon a polcon!). Jó lenne megírva fényképezni a sárga hajnalt a ligeti fák felett, az álmos platánokat, azt a kérget megmutatni, amelyik ott dől a sarkon és csíkos a letépett háncs alatt a fatest.
Helyette van az a troliról leugró lépés és a zseb áttúrása, gyorsan egy szál, kattint, szív, fúj, ki, kifelé, hogy a maró füstnek még legyen ideje felszállni, elmenni és ne maradjon ott a ruhán. Beszálláskor ez nem kedves, mégiscsak egy szívesség az a reggeli utazás.
A fák még zöldsárgák és a nap ahogy mászik felfelé az églétrán, egy laza kézmozdulattal aranysapkát húz a téri házakra, nézni őket gyönyörűség.
Körben a téren autók dohognak, nehézolaj szagukat hörögve tolják maguk előtt a teherkocsik, friss biciklisek szlalomoznak és néha akad szomszéd a járdán, aki szintén vár. Egy másik kocsira, ami majd valahová innen ki, el és tovább.
A dohány végét belegyötröm a fémhengerbe, nincs mód a betonra hajítani, sietős lábak alá. Egy utolsó pillantás a már megrózsaszínesedett vártoronyra, egy levegőszippantás a nedves égből, fogvacogás tovább. A szobrokat csodálom, hóban-fagyban ott fent zölden, de fel mindig az égbe, rendületlen, forog a harci szekér-kerék. Ez a kerék kel fel velem, szárnyas és száguldás, otthon majd leírom ezt a reggelt, és így járok majd most sokáig.
Közben mágikus realizmust olvasok.

Photoshop a legújabb világ-mánia, mert hogy mindegy a fotó, amikor úgyis át lehet alakítani olyanná, amilyenné akarjuk, csak pár kattintás. De miért. Miért miért miért kell a világot lebutítani sablonszépségekre?!

Már sötétedik, amikor reggel van és egyre nehezebb felkelni, markolni a kávéspoharat a széken kuporogva. Varjak a fákon és húzni kell a zoknit. De hej, itt van az ősz, itt van.. tudod Isten, szeretem.

Ilyenkor nekem van elszámolnivalóm az idővel, csendben és belül. A vanás fontosságát még gyakorolni kell, eddig még nem volt rá szükség. Hát ez egy ilyen új nap.

Mennyire nagy a sóvárgás hatalma és a türelmetlenség. Hogy csak egy szemvillanás elég - ez a mesék hatalma, szemvillanásból nem tudja senki. Főleg a válaszokat nem.

Menjünk fotózni!