"Mostanában túl sok mindennel foglalkozom, és hát igazán bántott az is, hogy nélkülem lett ősz az udvarban, mert már ősz van, és nem tudom, mióta, nem tudom, melyik volt az a nap, amelyikkel végérvényesen közelebb kerülünk a lehulló gesztenyelevelek tapintatos neszezéséhez."
/Darvasi László: A világ legboldogabb zenekara)

"a tél aprólékos pusmogása"

Mert kint az utcán és a szabadban bolyhos pelyhek esnek és egy cseppet sincs hideg, csak szürke február eleje van. Ez egy határnap vasárnap, amit még tavaly tűztünk ki, itt van hát és én is itt vagyok. Holott éppen a Picadillyn kellene lennem.

"Tizedik napja nincs villany. Igaz, gyertya sincs, petróleum sincs. Maradék gyertyáinkat a vacsora fél órájára gyújtjuk csak meg; délután ötkor már alkonyodik, azontúl sötétben üldögélünk, vagy a kályha parazsát nézegetem.
Arra gondolok, hogy a hindu, a kínai, az egyiptomi, az asszír, föníciai, görög, római kultúra emberei, a keresztény középkor tömegei hasonló sötétben éltek. Esti világításra valószínűleg csak a kivételezetteknek, a hatalmasoknak futotta; s miféle fény lehetett az, amely Buddhának, Szókratésznek vagy akár Nagy Sándornak, Luthernek világított? Vörhelyes fáklyák, pislogó mécsesek. A fiat lux, tehát az újkori civilizáció ideje a gyertyával kezdődött; aztán rohamosan kivilágosodott a világ. De addig, évezredeken át s azt megelőzően évszázezredeken át, az ember sötétben vagy derengő félhomályban élt, gondolkozott, alkotott, mulatozott. S az emberiség ez időszakokban esti fény nélkül, magas értékű kultúrákkal ajándékozta meg magát.
Bizonyos, hogy sötétben nem lehet írni, sem társas életet élni; de lehet gondolkozni és beszélgetni. Mert nem tehetek mást, ebben gyakorlom magam."

/Márai Sándor - Napló II. kötet (1945. január)/

"Nyugodtan ülni, nem tenni semmit,
Jön a tavasz, a fű kinő magától."
Egy tao-val foglalkozó könyvet lapoztam a reggeli kávé mellé, boldogságosan egyszerű kortyokat vettem. Célról és céltalanságról is beszéltek benne, a poharam alján némi zacc és a peremen egy világosbarna csepp éppen lefelé indul, vagy nem.

"A víz nem áll ellen. A víz folyik. Ha belemártod a kezedet, csak a simogatását érzed. A víz nem kemény fal, nem állít meg, ha szembemész vele. De a víz mindig arra megy, amerre akar, és végül semmi sem állíthatja útját. A vízcsepp kivájja a követ. Emlékezz erre gyermekem. Emlékezz rá, hogy felerészben víz vagy. Ha nem tudsz áttörni egy akadályon, kerüld meg! Így tesz a víz."

/Margaret Atwood - Penelopeia/

"Életem során nagyon nehéz volt hozzászoknom a zavarba ejtő "normalitáshoz", melyet azok az emberek mutatnak, akikkel kapcsolatba kerültem, s akik benépesítik a világot. Mindig azt mondom magamban, hogy semmi sem történik meg abból, ami megtörténhetne. Képtelen vagyok megérteni, hogy az emberek ily kevéssé egyéniségek, és mindig a konformizmus legszigorúbb szabályainak engedelmeskedve viselkednek. Vegyünk egy olyan egyszerű dolgot, mint a vonatok kisiklása. Sok ezer kilométernyi vasútvonal hálózza be az öt kontinenst, és olyan kevés a kisiklás. Azoknak az aránya, akik szeretik és előidézik egy vonat kisiklását, elenyésző azokéval szemben, akik utazni szeretnek, és kielégítik e szenvedélyüket. Szenzációs és egyedülálló esemény volt, amikor Magyarországon letartóztatták Matuskát!
Nem tudom megérteni, hogy az embereknek ennyire szegényes a fantáziájuk, hogy a buszvezetőknek nem támad néha kedvük arra, hogy betörjék a Prisunic áruház kirakatát, hogy útközben felkapjanak néhány ajándékot a családjuknak. Nem értem, nem tudom megérteni, hogy a wc-tartály gyártók nem rejtenek el bombát a tartályaikban, mely felrobban, ha meghúzzák a láncot. Nem értem, miért egyforma minden fürdőkád alakja, miért nem találnak fel olyan taxit, mely drágább a többinél, s a belsejében mesterséges eső esne, rákényszerítve az utast, hogy esőkabátot vegyen, miközben kint szép az idő. Nem értem, hogy amikor grillezett homárt rendelek, miért nem egy jól átsütött telefont hoznak, miért a pezsgőt hűtik le, miért nem a telefonkagylókat, melyek mindig langyosak és ragadósak, és sokkal jobban festenének vödörben, jégkockák között. És miért nincs telefon-frappé zöld mentával, homár formában, cobolytokkal a végzet asszonyainak, egy döglött patkánnyal a belsejükben Edgar Poe-nak, pórázon, vagy egy élő teknős hátára rögzítve...
Megdöbbent az emberek vaksága, hogy mindig ugyanazt teszik újra és újra. Ugyanúgy, ahogy meglep, hogy egy banki alkalmazott nem eszi meg a csekket, meglep az is, hogy előttem egyetlen festőnek sem jutott eszébe, hogy "puha órát" fessen..."

/Salvador Dalí titkos élete/

Jorge Luis Borges

ARS POETICA
[ARTE POÉTICA]

Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.

Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.

Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.

(Somlyó György fordítása)

“Szívem, lelkem, idegeim, mit akartok? Mit reméltek?… Miért, hogy a szörnyű betegségre csaknem honvággyal gondolok vissza? Mint akinek végre szabadjegy volt kezében, hogy kilépjen e világból, s gondtalanul és rövidlátóan elhajította e szabadjegyet… Akarok én még élni, igazán, minden hitemmel és erőmmel? Nehéz kérdés. Nem merek felelni.
Nem meglepődni és nem megsértődni. Minden maradék erőmmel erre vigyázni: az emberi önzés, pimaszság, irigység gonosz és mohó megnyilvánulásait nyugalommal és azzal a közönnyel fogadni, mely tudja, hogy nem is lehet másképp, ilyenek az emberek, vagy csak néha, véletlenül, valamilyen patetikus vagy közömbös helyzetben nem ilyenek. Nem megsértődni, nem vitatkozni, nyugodtnak maradni s tárgyilagosan cselekedni, magasabb érdekeid és kötelességed szerint. S a cselekvésben, ha egyszer megérett, nem tétovázni.”
/Márai Sándor - Napló 1943-1944/

coffee heaven 1, originally uploaded by metaharis.

Arena Plaza

*

"Erósz nélkül nincs alkotás. Erósz természetesen nemcsak a szerelmes pillanat, hanem az a megszállottság, melynek árama nélkül nincs közünk munkánkhoz. Mi közvetíti ezt az áramot, mi idézi föl ezt a megszállottságot? Kis, kegyelemszerű, mindennapos csodák: egy nő pillantása, egy táj fénytörése, mely életérzést kelt bennünk, egy sor egy könyvben, valamilyen semmiség. De ez a semmiség a minden."

/Márai Sándor - A teljes napló - 1943-1944/

"Távollétének húsz éve alatt Odüsszeuszról sok emléket őriztek az ithakaiak, de nosztalgiájuk egyáltalán nem volt utána. Közben Odüsszeusz szenvedett a nosztalgiától, és szinte semmire sem emlékezett. Ez a különös ellentmondás érthető, ha meggondoljuk, hogy az emlékezet jó működéséhez szakadatlan edzés szükséges: baráti beszélgetések során újra meg újra fel kell idézni az emlékeket, különben elenyésznek. A honfitársi kolóniákba tömörülő emigránsok a csömörig mesélik ugyanazokat a történeteket, melyek így válnak feledhetetlenné. De ha nem járnak össze honfitársaikkal, mint Irena vagy Odüsszeusz, az emlékezetkiesés elkerülhetetlen. Minél hevesebb a nosztalgiájuk, annál jobban kiveti az emlékeket. Minél jobban bánkódott Odüsszeusz, annál többet felejtett. Mert a nosztalgia nem serkenti az emlékezést, nem hozza vissza az emlékeket, beéri önmagával, önnön felindulásával, ki se lát a saját gyötrelméből. Miután megölte a vakmerőket, akik Pénelopé kezére és Ithaka királyi székére pályáztak, Odüsszeusz csupa ismeretlen között volt kénytelen élni. Ezek a talpnyalók folyton az emlékekkel traktálták, melyek a hadba vonulása előttről maradtak fenn róla. És mivel szentül hitték, hogy Ithakáján kívül semmi sem érdekli (gondolhattak mást, ha a végtelen vizeken túlról is visszajött?), kérdései elébe vágva szajkózták a távollétében történteket. Mi sem untatta ennél jobban. Egyvalamire várt; hogy végre így szóljanak hozzá: Mesélj! És ezt az egyet soha nem mondták neki. Húsz évig csak a hazatérés foglalkoztatta. De mikor végre otthon volt, csodálkozva ébredt rá, hogy az élete, sőt életének lényege, központi magva, kincse kívül rekedt Ithakán, húsz átbolyongott éve hordozza. Elveszítette ezt a kincset, és csak akkor nyerhette volna vissza, ha elmeséli. Miután otthagyta Kalüpszót, hazafelé hajótörést szenvedett a phaiák partoknál, és a király vendégül látta udvarában. Itt idegen volt, titokzatos ismeretlen. Az ismeretlentől meg szokás kérdezni: "Ki vagy? Honnan jössz? Mesélj!" És ő mesélt. Az Odüsszeia négy hosszú énekében részletesen felidézte viszontagságait a szájtáti phaiákok előtt. De Ithakán nem idegen volt, hanem odavalósi, ezért nem jutott senkinek eszébe, hogy azt mondja neki: "Mesélj!"

/Milan Kundera - Nemtudás/

ALL JOURNEYS HAVE SECRET DESTINATIONS OF WHICH THE TRAVELLER IS UNAWARE.

A gép szárnya alatt mintha csillár függött volna: szülővárosa fényei ragyogtak a sötétben. A várost az autópályák szikrázó gyöngysorai övezték körül. A mondatot Martin Buber könyvéből másolta ki. Nem tudta, hova vezet az útja. Remélte, hogy van valami titkos célja. Miközben a gép ereszkedni kezdett Arlanda felé, jegyzetfüzetét elpakolta a táskájába. Ezek a vékony füzetek, melyekbe az évek során a különféle könyvekben olvasott gondolatokat és idézeteket jegyezte le, nagy kupacban porosodtak egy polcon a hálószobájában. Egyszer végig kellene olvasnia őket.

/Agneta Pleijel: Egy tél Stockholmban/

Tizenötödik levél

Jól emlékszem a napra, mikor megértettem, hogy mi volt az, amit meg kellett értenem. Reggel volt. Nem lehet minden időben mindent gondolni. Vannak reggeli gondolatok, amelyekben a harmat ragyog. Csípősek, élesek, tiszták, gyengédek. Születő, ébredő, szemüket kinyitó gondolatok ezek. Egészen mások, mint a délelőttiek, amelyekben a nap fölfelé megy, mások, mint a déliek, a teljes fény gondolatai, a tetőre-érés. A délután érett, nyugodt, elcsendesedő lehajlása is más, az est melankóliája, halálra-készülődése, s az éjszaka határtalan és feneketlen bizonytalansága. Jegyzeteimen azonnal felismerem az írást, mikor készült. Reggel, igen reggel értettem meg minden sorsomban fontosat.
Kimegyek a tornácra, nagyot lélegzem, lenézek a síkságra, hallom a cinkét, és egyszerre tudom. Langyos április. A szemben lévő dombon a mandula és az őszibarack virágzik. Az ég kék, egészen pacsirtadal-kék, a ritka és világos ágak között. A borsó éppen virágzásnak indul, a barna földön gyermekzöld csírafoltok, a saláta, a kelő bab, répa, petrezselyem. A levegő könnyű, mint egy ismeretlen üde forrás vize. Lent fürödtem a kútnál, rigó szállt el fölöttem az erdő felé, messziről kakukk szólt. Sóhajtottam, hogy a világ milyen szép tud lenni. S akkor eszméltem fel arra, hogy megértettem.
Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű a teljes álarctalanság. A derű nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen. Minden állapot a nála mélyebbnek maszkja. De a derű van a legmélyebben. S ami a legmélyebben van, az van legfelül, mélynek lenni annyi, mint egészen fent lenni, egészen a felszínen, és kinyílni tudni.
E mélységben az ember csak igazat talál, mert önmaga is igaz lett. A világ átlátszó. Elfelejtettem minden szenvedést, s ezért nincs bennem semmi zavar és nyugtalanság és homály. Ragyogni pedig annyi, mint mindent érteni. Sorsomat úgy veszem kezembe, mint a kristályt.
Ott állok a kútnál, és reám mosolyog a friss elíziumi zöld. Ha volt még homály, eloszlott, ha volt még elzártság, kinyílott, ha volt még maszk, lehullott, ha volt még burok, felszakadt. A derűs és kristályos reggelben úgy állottam ott a kútnál, mint egy isten. Az öröklét határán, belenéztem a napba, magam is, mint a nap, tündöklő kristály, és mosolyogtam. Az ilyen pillanatokban az ember mindent megért.

/Hamvas Béla: A magyar Hüperion - II. rész/

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

/Váci Mihály - Valami nincs sehol/

"Elsősorban azért utazom, mert az emberek nem ismernek s jobbnak képzelnek, vagy rosszabbnak, okosabbnak vagy ostobábbnak, szegényebbnek vagy gazdagabbnak, mint ami vagyok, szóval: másnak. Mindig ez a legnagyobb úti élményem. Ha belépek éjszaka egy vonatfülkébe, egyformán gondolhatnak lelkésznek vagy kloroformos rablónak... Minden elmúlhat, minden újra kezdődhet. Utazni annyi, mint játszani, minden szerepet egyszerre."

"Nincs nagyobb tévedés, mint azért utazni, hogy élményeket gyűjtsünk. Azok már eleve bennünk vannak, s ki tudja, mitől, miért rezzennek meg. Egy jelentéktelen holmi gyakran jobban megragad, mint egy székesegyház."

/Kosztolányi Dezső - Európai képeskönyv/

Tibetiül a "test" lü, ami annyit jelent, hogy "valami, amit hátrahagyunk", mint egy csomagot. Ahányszor csak kiejtjük a "lü" szót, mindig arra emlékeztet, hogy csak átutazóban vagyunk itt, egy időre menedéket leltünk ebben az életben és ebben a testben. Tibetben az emberek nem környezetük kényelmesebbé tételén fáradozva töltik minden idejüket. Megelégednek avval, ha van elegendő ennivalójuk, ruha borítja testüket, és tető van a fejük felett.
Rögeszmés igyekezetünk, hogy környezetünket kényelmesebbé tegyük, életünk céljává válik, s egyben állandó elégedetlenség forrása lesz. Gondolna-e normális ember arra, hogy kényes ízléssel berendezze minden szállodai szobáját, akárhányszor csak átutazóban megalszik valahol?

/Szögjal Rinpocse - Pillanatról pillanatra - Napi elmélkedések életről és halálról/

Na majd azért legközelebb vigyázni kell, C.G. Jung ne pont elalvás elé essen, mert kicsit nem vagyok már olyankor jó megértő. Ma lapozhatok vissza megint. Egy megállapítását azért fölvésem ide, ezzel még lehet majd később valamit kezdeni:

"Az anya bölcs tanácsát és a természetes korlátozás őt illető kérlelhetetlen törvényét bizonnyal figyelembe kellene vennie az embernek. Sohasem volna szabad elfelejtenie, hogy a világ azért áll még, mert ellentétei tartják az egyensúlyt. A racionálist így ellensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van."

/C.G. Jung: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről/

"Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük - holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet. Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe és gondba vagyunk beleágyazva. Semmi sem elégít ki, semmi nem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell; valódi emberek akarunk lenni. Az emberi szív saját képétől megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítő állhatatossággal. Ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kíváncsi vagyok; ez az egyetlen vonzó a könyvben, a képben, a szoborban és a muzsikában. Ez az, amit a szóban hallani akarok, ez és semmi más. Minden egyéb unalmas, érdektelen, közömbös, lényegtelen.
A könyv tárgya ez a gond, ez a terhesség, ez az állhatatosság, ez az egyetlen fontos és egyetlen érdekes esemény; ez a könyv tárgya és tartalma, szépsége és komolysága, nagysága és izgalma. Ez a szívós vakondok-szimfónia, ez a tüneményes őrület és szentséges türelem: előre, előre, fel, fölfelé, mindig csak fölfelé, végre megszületni, koplalni, túrni a földet, dühöngeni, fogakat összeszorítani, ki ahogy tudja, s ahogyan akarja.
A könyv tárgya az emberiség életének nagy szimfóniája, az a zene, amely a felszín története alatt szól, az emberi lét áldott valódi zenéje, amelynek egyetlen vágya és célja, egyetlen témája és szenvedélye van: embernek lenni, valódi és igazi embernek lenni, és emberi módon élni.
(...)
A legelső lépés abban az irányban, amelyet a könyv szerzői járnak. Az első lépés felismerni a felszín átkozott történetének örök értelmetlen zűrzavara mögött és alatt az áldott történet végső célját: emberré lenni. Felismerni, hogy végül is semmi de semmi bennünket tökéletesen ki nem elégít, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom, hanem csak ez az egy: végre, végül, embernek lenni."

/Hamvas Béla: Anthologia Humana/ innen

Két évvel ezelőtt minden szellemi- és betűlázban égett. Ma nosztalgia-szerkesztés miatt ismét. Akkor sem aludtam sokat, ma sem lesz, betű, betű, betű. Legutoljára most egy Hamvas Béla topicban süllyedtem el. Újraolvasni, újraolvasni, ez lesz a szabály.

Ma reggel arra gondolok, hogy érettnek lenni annyi, mint megkétszereződve fiatalnak lenni. Az eredeti egyszerűbb és szebb. Reife ist doppelte Jugend. Minden érett gyümölcs ezt bizonyítja. Íme, az őszibarack. Sárga húsa van, az egyik oldala krapplakkvörös, a másik narancs. Kihívó és kívánatos. Megérni annyi, mint duplán fiatalnak lenni. És érettnek lenni a legnagyobb, mondja Shakespeare, ripeness is all. Semmi sem fiatalabb, mint az ilyen kacér gömbölyűség. Közben már régen a muskotályszőlőt szopogatom és hozzá mandulát harapok, de a fűben mellettem piros alma és két csodaszép szem szilva.

/Hamvas Béla: Gyümölcsóra/

A vacsoránál elmondta, hogy egy londoni hostess-ügynökség közvetítette ki a vásárra. Még sohasem foglalkozott borokkal, ezért elfogadta. Nemrég ő is a második életét kezdte. Korábban fotómodell volt és ruhavállfa. Így mondta. Aztán két évig nem csinált semmit. Utazott. Most új esélyt akar adni magának. Megkérdeztem, akar-e egy borász felesége lenni? Attól függ, hogy hol. Firenze vagy Barcelona környékén, szívesen. Vagy bárhol. Ha az a borász igazi férfi. Olyan, aki mer és képes a hivatásának élni. Boldognak lenni. Hinni és akarni. Elgondolkodott, majd megint megerősítette. Igen, talán éppen egy borász felesége szeretnék lenni. Ha a szakmájának él, és kitűnő borokat készít. Lenne kedve kivenni belőle a részét. A harcból, az akarásból. Mert túlságosan sokáig volt közömbös, cinikus, pénzhajhász emberek társaságában. Elhatározta, hogy szenvedélyes, elhivatott emberekkel akar együtt lenni. Olyanokkal, akik képesek szeretni...

/Tolvaly Ferenc: Tibetben a lélek/

A szellemi képesség kiismerhetetlensége

Az óvatos ne engedje, hogy akár tudását, akár tehetségét legmélyéig megmérjék, ha azt akarja, hogy mindenki becsülje. Ám hadd ismerjék, de ne értsék meg egészen. Senki se tapasztalja ki képessége határait, hogy természetszerű csalódás ne érje. Ügyelj, hogy ne lásson át rajtad senki teljesen, mert a találgatás és kétség, vajon mennyire vagy képes, több tiszteletet kelt, mint szellemi kincseid pontos ismerete, bármilyen nagyok is azok.

/Baltasar Gracián: Az életbölcsesség kézikönyve/