El kellett válnom tőle, hogy megtudjam, maradhatok-e. A szív nem hazudik, csak a száj. Megharcoltunk és nyertem, végeredmény egy tiszta, kristálytiszta, szerinte végleges NEM.

Bizony mondom néktek, mágikus pillanatok igenis léteznek. Abban a pillanatban, amikor megfogalmaztam a fizikai törvényszerűségeket a kapcsolatokról az imént, máris bekopogott a nevető harmadik. Köszöni a jussát és megnyitott még egy ajtót, jajj, a jövőt látni csoda, de nem lehetetlen, csak egy kicsit várni kell.

Tud adni egy pikáns felhangot a pillanatnak az, amikor a telefont az a személy kapja fel helyettem, aki még éppen nem ex, de másodperceken belül az lesz, és a vonal túlsó felén az az ex beszél éppen, akiből talán hamarosan visszafogadottex lesz. A hajlandóság a káposzta felmelegítésére a szerelmi fizika nem éppen ésszerű törvényei szerint párhuzamosak a fejemben lévő döntési katyvasszal. Egyikük sem tudta a másikról, hogy mekkora lehetőség szaladt át az úton.

(2012. február 13. London, Canary Wharf's view from Canning Town DLR Station)

Azokra a szemekre emlékeztetnek, amelyek még mindig nem hagynak nyugodni. Kapcsolódó történelem-foszlányok: nagy, kék, vihar, nem lehet. Egyébként meg csak egy ötletes kirakati dekoráció, optikus üzlet valahol Londonban, a Kings Road elején.

A csapásirány eldöntetett, a reményhal egy utálatos jószág, utolérhetetlen. Egyet villan, aztán illan, a többi meg méla csönd. Avagy izgatott várakozás, vajon most megint minden a fejemre szakad, újra meg újra, csak már gyorsabban?

Óriáskerék mosógépdobbal keresztezve, az élet annyit változott, hogy már semmi sem igaz a régiből. Az új sem kevésbé félelmetes, csak a színe más. Rózsaszínű felhők helyett szürke a nagyváros és ordítanak a remények, viszont mesélni hosszú lesz...

két álmos sunnyasztás közben matekérettségi-teszt, aztán vízszintes alvás következik. és ismét az 1999-2001-es évek fáradt vergődése érződik. még mindig nincs rendben belül lent valami.

"Mostanában túl sok mindennel foglalkozom, és hát igazán bántott az is, hogy nélkülem lett ősz az udvarban, mert már ősz van, és nem tudom, mióta, nem tudom, melyik volt az a nap, amelyikkel végérvényesen közelebb kerülünk a lehulló gesztenyelevelek tapintatos neszezéséhez."
/Darvasi László: A világ legboldogabb zenekara)

Kifilézett közös ismerősök és kivesézett kibírhatatlanságuk - végleg a múltnak adtam őket, talán véletlen összefutáson kívül nem lesz közös dolgunk. Maradok megint egy új helyzetben, ahová belevitt egy kimondhatatlan "nem" - egyelőre igen jó eredménnyel. Vannak pillanatokká nyúlt percek, amikor ez feldob.

Bezárult egy kör a két magyarországi látogatásommal. A köztes idő blogcsendben telt el, pedig volt zajos londoni kalandozás. Most itt vagyok megint és ez véglegidő.

Belesüppedni a semmibe, az lenne a jó. Csak ülni vagy nézni mozdulatlanul. Nagyon csendben, csak a természet zajával, azzal a békével.

Ja tényleg, otthon huszadika van, az augusztusé, apróbb hírolvasás után elébb ment a keseredés, most nem lesz csinnadratta és tömeghömpölytől dörzsölődés. Marad a közepesen kimért angol lemming-élet, meleg az most van itt is, de semmi lelkesedés. Legalább kimaradok abból, hogy mennyibekerült, kiahibás, desokáraértemhaza.
×
Újabb három mondat helyett csak három szóban. Hiányzó élményfürdő partiséta.

Erővel elhatározásból most már szabad az őrültködés. Azóta kispolgáribb vagyok és csak vasárnapi rántotthúsról álmodok. Illetve a kopasz fej virágos farmerben az még kacérkodó tervben van, de inkább a babkonzerv.

Windmill, Wimbledon, Greater London. 2009.06.25.

Mostanában a vicces dolgok nem történnek meg, a csendes szemlélődős dolgok sem történnek meg, az események sem történnek meg. Mostanában csak búgócsigák történnek, követhetetlen tempóban, már szóval, már fotóval sem leképezhetőek, érezni néha csak utólag bírom. Vicces dolog ez, így történik.

Egyre többször van olyan nap, hogy szeretem az esőt, egyre több napja szeretem az esőt. Egyre több olyan esős nap van, mint a mai, amikor csendesen cseperkél odakint, odabent az ágy meleg, puha és nem történik más semmi. Délután meleg volt, nagyon párás, esőt izzadtam és ittam.

Le kell kapcsolni a sok felhőt átívelő gondolatokat, le kell lépni a földre és bort prédikálni. Folyton lázasnak érzem magam, a hihetetlenségig kétkedőnek, a "hogymilesz" kérdésre rágózom, és pedig tényleg csak annyi kell, hogy monjam: Igen. Kisördög vihog a háttérben, hát egyszer lesz majd olyan, hogy nem ideiglenesen, hanem végleg?

Gyanús az nagyon, ha sok perccel megelőzöm az ébresztőt, kisimult izmokat és puha ágyat érzek. Macskamód dorombolva telik a nap, és akkor ott van a pillanat, ami egy sikítás és romba dönti a már nagyon beleélt boldogságot. Mert olyan kicsi kell csak, hogy megmaradjon, aztán soha és ez a soha olyan kemény, mint a sziklaeső a gleccser előtt.

Az örök és általános dilemma elkapott megint, valahol egyensúlyba kell rakni a szigorúan vett munkát, ami egy kényszer, a szigorúan vett pihenést, ami szintén kényszer és az igazi kikapcsolódást az igazi örömmel végzett munkával együtt. Mindig úgy áll a helyzet, hogy ha a másodikhoz van kedvem és hangulatom, az elsőbe kell mennem. És fordítva is volt már. Örök elégedetlenség az élet megrontója?