Vízszintes hegyen tréningelni - ez a terv, talán nem elég morbid? Mindenesetre belevágok, teher és pálma, meg minden jó. Két napig még lehetek felhőtlen 'beteg' az állományban, azután kimondják, renbe jött és irány kifelé a szobából, bele az életbe és akkor vagy kezdődik minden elölről, vagy sikerül lezárni ezt a múltat is és akkor tiszta lap.

Mintha a program is tudná, hogy kell a menés, ezért minden napra küld egy-egy képeslapot. Hogy ha lemegyek hármat és nyitom a fiókot, ott legyen egy képeslap. Minden nap lelkiismeretesen válaszolok is, lemegyek, feladom, felmegyek, megkapom az újat, minden egyes nappal hosszabb lesz a világ.

Estére megadtam magam a kinti világnak. Teát főztem, fotelba ültem, elővettem a takarót és a zoknit. Még este hétkor világos van, messze még a cudar ősz, most talán csak fáradtság van, olvasni elég.

"Tizedik napja nincs villany. Igaz, gyertya sincs, petróleum sincs. Maradék gyertyáinkat a vacsora fél órájára gyújtjuk csak meg; délután ötkor már alkonyodik, azontúl sötétben üldögélünk, vagy a kályha parazsát nézegetem.
Arra gondolok, hogy a hindu, a kínai, az egyiptomi, az asszír, föníciai, görög, római kultúra emberei, a keresztény középkor tömegei hasonló sötétben éltek. Esti világításra valószínűleg csak a kivételezetteknek, a hatalmasoknak futotta; s miféle fény lehetett az, amely Buddhának, Szókratésznek vagy akár Nagy Sándornak, Luthernek világított? Vörhelyes fáklyák, pislogó mécsesek. A fiat lux, tehát az újkori civilizáció ideje a gyertyával kezdődött; aztán rohamosan kivilágosodott a világ. De addig, évezredeken át s azt megelőzően évszázezredeken át, az ember sötétben vagy derengő félhomályban élt, gondolkozott, alkotott, mulatozott. S az emberiség ez időszakokban esti fény nélkül, magas értékű kultúrákkal ajándékozta meg magát.
Bizonyos, hogy sötétben nem lehet írni, sem társas életet élni; de lehet gondolkozni és beszélgetni. Mert nem tehetek mást, ebben gyakorlom magam."

/Márai Sándor - Napló II. kötet (1945. január)/

Gyanítom én, hogy a robotpilótám átvette a hatalmat és nem hagy egy pillanatnyi időt se az alaposabb gondolatokra. Mert mi lenne akkor, hát szembeállnék és azt látnám, hogy megint fogalmamsincs a pörgő lemez és csak lefele változnának a dolgok. Még a robotnak benzinre se tellne, tehát igaza van, ha önvédelmi reflexből hatalmat cserél velem.

Ha előtte héten nem, de előtte éjjel igen (esik); ha előtte hónapban nem, de aznap vasárnap igen (mindenki itthon van); ha utána sok hétig nem, de ma még egész nap lehet (gyalogtúrázni), akkor hiába a lustaság karomnyújtogató mutogatása a szemközti házra (kórház), húzok egy zoknit és megyek (Rekettyés).

"Nyugodtan ülni, nem tenni semmit,
Jön a tavasz, a fű kinő magától."
Egy tao-val foglalkozó könyvet lapoztam a reggeli kávé mellé, boldogságosan egyszerű kortyokat vettem. Célról és céltalanságról is beszéltek benne, a poharam alján némi zacc és a peremen egy világosbarna csepp éppen lefelé indul, vagy nem.

A kényszerpihenő nagy semmittevésében úgy szaladnak az órák és úgy változik a lakás körülöttem, hogy néha csak kapkodom a fejem. Egyre több polctest látszik, egyre egyenesebbek a tárgyak a mindenhol, egyre több fény jut be az ablakon. Sosincsen mosatlan és mosogatatlan, már csak levelek vannak válaszolatlan.

"A víz nem áll ellen. A víz folyik. Ha belemártod a kezedet, csak a simogatását érzed. A víz nem kemény fal, nem állít meg, ha szembemész vele. De a víz mindig arra megy, amerre akar, és végül semmi sem állíthatja útját. A vízcsepp kivájja a követ. Emlékezz erre gyermekem. Emlékezz rá, hogy felerészben víz vagy. Ha nem tudsz áttörni egy akadályon, kerüld meg! Így tesz a víz."

/Margaret Atwood - Penelopeia/

Egyre kevésbé megy az ülés mostanában, ismét. Tavaly nyáron is volt ilyen, nem vallom be nyilvánosan, hogy mikor kezdődött, de nyár volt... Fekvés lesz ennek a vége, már látom, ismét, tavaly ősszel is volt ilyen, nem...

Sokszor csak leülök és nézem a szürke keretes wordpad ablakot, a fehér mezőt, pörögnek belül a fogalmazatlan mondatok. Hogy lesz ebből három velős darab az aznapi reggelre? Soha nem lehet tudni, mi jön elő, csak fel kell raknom a tíz ujjamat a billentyűzetre, íme.

Úgy döntöttem, most már mégiscsak belevágok, nincs több időhúzás. Bármi lesz, úgy lesz és hiába nemszeretem dolog a pszicho-thriller, az élet ezen az oldalon van. Igazság, kutyák, minden - odaát.

Nagyon itt az ideje rendbe szedni a dolgokat. Cukormentes, koffeinmentes, zsírmentes, füstmentes - aha, persze, ezt mind kell, mert az eredetit nem szabad, doki mondja, szexmentes, pff, már csak ez hiányzik. Hát nehezen tudom elképzelni, hogy az életmentes élet valamire jó lesz, hiába ajánlgatja minden egészségguru.

Kérdőruhában állok az ablak előtt, hogy húzzak farmert és zoknit vagy nyár van mindenáron, fürdőnaci, strandpapucs? Mindenesetre egy korty tojáslikőrt belerajzolok a kávémba, melegítsen tovább.
Két perc toporgás és odakint nagyon csendesen esik, hmm, még egy kávé.

Bejelentés helyett megmondtam, hogy másik igekötőt fogok használni július végén a 'lép' szó előtt (ki, le), és a 'ha' feltétel után mondtam még két dolgot. Riadtnézés volt a borítékolt első reakció, másodjára már kitört az édesmázosság, hiába azonban, mert elhatároztam, a kényszer nyelvészkedést nem vállalom. Vállalatom kényszerít, het is, hatni azonban már nem tud, nyalni nem fogok fizuemelésért, az fix, pont.

Vadlót fogtam.

Tizennégy napom van még és tizennégy bogyó hátra. Azután bármi megtörténhet, hamarosan kiderül, várni kell és semmi belegondolás, annál nincs is rosszabb, mint b és c terveket dédelgetni a d terv előtt. Lassan már megtanulom, akarni felesleges.

Barlangi kinézet.

Hiába a gyógyszer, a pms megmarad. De legalább nem vérzek. Vagy igen mégis, csak elizzadom a piros pólómba és kaptam Tajvanról egy képeslapot.