Vers a konyhában: költött káposzta.

Tíz nap telt el, azóta teljes felfordulás, nyugtalan másodpercek vagy éjjeli órák, nehéz átmenet a vízszintesből a függőlegesbe. Nehezen emésztem, hogy rokker vagyok, nincs hasizom és minden nagyobb mozdulat előtt gondolkodni kell. Szokatlan befeléfigyelést kényszerít a seb, jókora lassulása van a mókuskeréknek, mégis a legjobban a fotelbanülés lehetőségét hiányolom. Sérelmezem titkon, kellett ez?! Persze, mert minden más jobb, mint korábban, csak az a fotelozás... folyománya az ügynek a hisztérikus nemdohányzásom, tizenhat kísértő pillanaton túl.

Tizenötödik levél

Jól emlékszem a napra, mikor megértettem, hogy mi volt az, amit meg kellett értenem. Reggel volt. Nem lehet minden időben mindent gondolni. Vannak reggeli gondolatok, amelyekben a harmat ragyog. Csípősek, élesek, tiszták, gyengédek. Születő, ébredő, szemüket kinyitó gondolatok ezek. Egészen mások, mint a délelőttiek, amelyekben a nap fölfelé megy, mások, mint a déliek, a teljes fény gondolatai, a tetőre-érés. A délután érett, nyugodt, elcsendesedő lehajlása is más, az est melankóliája, halálra-készülődése, s az éjszaka határtalan és feneketlen bizonytalansága. Jegyzeteimen azonnal felismerem az írást, mikor készült. Reggel, igen reggel értettem meg minden sorsomban fontosat.
Kimegyek a tornácra, nagyot lélegzem, lenézek a síkságra, hallom a cinkét, és egyszerre tudom. Langyos április. A szemben lévő dombon a mandula és az őszibarack virágzik. Az ég kék, egészen pacsirtadal-kék, a ritka és világos ágak között. A borsó éppen virágzásnak indul, a barna földön gyermekzöld csírafoltok, a saláta, a kelő bab, répa, petrezselyem. A levegő könnyű, mint egy ismeretlen üde forrás vize. Lent fürödtem a kútnál, rigó szállt el fölöttem az erdő felé, messziről kakukk szólt. Sóhajtottam, hogy a világ milyen szép tud lenni. S akkor eszméltem fel arra, hogy megértettem.
Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű a teljes álarctalanság. A derű nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen. Minden állapot a nála mélyebbnek maszkja. De a derű van a legmélyebben. S ami a legmélyebben van, az van legfelül, mélynek lenni annyi, mint egészen fent lenni, egészen a felszínen, és kinyílni tudni.
E mélységben az ember csak igazat talál, mert önmaga is igaz lett. A világ átlátszó. Elfelejtettem minden szenvedést, s ezért nincs bennem semmi zavar és nyugtalanság és homály. Ragyogni pedig annyi, mint mindent érteni. Sorsomat úgy veszem kezembe, mint a kristályt.
Ott állok a kútnál, és reám mosolyog a friss elíziumi zöld. Ha volt még homály, eloszlott, ha volt még elzártság, kinyílott, ha volt még maszk, lehullott, ha volt még burok, felszakadt. A derűs és kristályos reggelben úgy állottam ott a kútnál, mint egy isten. Az öröklét határán, belenéztem a napba, magam is, mint a nap, tündöklő kristály, és mosolyogtam. Az ilyen pillanatokban az ember mindent megért.

/Hamvas Béla: A magyar Hüperion - II. rész/

Egészségügyi kihagyás a reggelekből, hosszú és mozgalmas két hét után talán a napokban visszaáll valamiféle normális életritmus. Már csak a ritmusát várom vissza, tartalmában több mindent cserélek, nem félek és kaptam új esélyt.

Hó.











(netes szerzemény)

Zűrzavar under construction. És semmi elmélkedés november hetedikére való tekintettel. Csak retrófilmen halványan mosolyogni, erről szólhat az ének.

Mindig tanul az ember tartásról, gerincről és előrelátásról. Jajj, csak miért utólag és hol van az az idő, amikor már előre és biztosan és tudni fogom, hogy így jó, és sehogy máshogy. Egyelőre példa van, ennek örülök, csak el ne vesszen, ezen aggódom, viszont egy szál aranyfonál azért még megvan.

Az utolsó melegnek mondható és fényes őszi napokban jócskán jutott idő fák közti sétára, színorgiát fényképezésre és beszélgetésre. Lepörgött a mókus kerekes stressze, nincs már napi félelem a hátulról mellbe támadásoktól, nem adom és nem kapom ezeket. Megérett az idő a jó előkutatására, belső kis értékelésére, no hát akkor pedig ezután a váltásra. Paranoid hírek persze folyamatosan érik az embert, kivonult bozótharcból, más bőréről hallani ezt azért mégse kényelmes, de ahogy érzem, hasznos. Kevés terv az, ami sikerült, de sok van, ami sikerült, csak máshogy. Reload. Changes. Need. Megbeszéltük ezt is, most itt veszekszem önmagammal.

egy özvegy nagy platán
táncolt a réten át
körötte levegő-óceán

a levelek nevetnek, hullanak, peregnek
a gyerekek gesztenyét keresnek
szeretők nevetést ölelnek
alattuk szőnyeg
és
a levelek vörösbe vedlenek

El se hiszem a szememnek, amit most mutat, napfény az odakint vagy még álom? És szikrázó kék ég, nem egy heti szürke, tiszta meglepetés. Szerintem meg kellene néznem, mit hagyott az eső a fákon levelekből.

Kölcsönös céges hízelgéssel indult a nap, ám most ellenségeskedésbe keveredtem önmagammal, mert hol is lenne az hízelgés, ha megemlékeztünk kölcsönösen a reggelizési szokásaink jóságáról? Mert biztos csak én vagyok olyan fafej, hogy nem hiszem el, ha egyszer valami kis helyről tényleg hiányzom, ugyan csak röpke fél óra és mindenkit cseszegetnek emiatt nájlongyárilag, mégis megyünk és ott vagyunk. Most én nem, mert itthon, de akkor is, fenntartják még azt a széket a konyhában, na ezt kellene most felfogni, nem ésszel, szívvel.

Tizenkét óra alvás és most tiszta a fejem, lazaság, nyugalom. Amíg olvad az édesítő a kávémban, visszagondolok, mikor ébredtem így. Múzeális időpont, ehh, most hát akkor spájzolok előre is.

Kek tabletta, branul, tisztára bevettem a Matrixot. Az almom is olyan furajó volt. Most mar csak varok.

Az utca tulso oldalan lakik a betegsegtudat, a foorr es a foneni. Fel ora mulva elkezdenek majd tortenni az esemenyek. Varni. Vegul is november errol szol.

Régi fényképek, régi papírképek, szürke-feketébe húzott régi ragyogó pillanatok, beállított mosolyok és elkapott valóságok. Négy nagy boríték négy nagy marék kincsét válogattam át, húsz-harminc-ötven év arcait, de inkább azok változásait kutattam, lehetséges történeteket vázoltam, hogy hová tűnt az az egymás arcába mosolygás a nászúti képeiről a mai ebédig elszálló időben. Hogy ma is nagynéha, elkapva, biztos a megszokás unalma, vagy a megszokás nemmerése, mert hogy már nem kell egymásra figyelni, vigyázni, mert már úgyis mindegy és úgyse lesz más?
Hogy majd én is így leszek harmincöt év múlva? Vagy már előbb, mondjuk holnap vagy már most is ezt másolom?
Hunyorgó nagymamaarcok bamba fejű unokák mellett, feszengő férfiak kisbabákkal, füstös és borosüveges izzadó lakodalmi asztalok népe egy másik kötegben, vagy egy szigorú brigádnaplóba illő összeálló csoportkép. Mondjuk Esztergomban. Máskor meg Balaton-part.
Esküvői képen mosolyogni nem merő örömanya és a véletlenszerűen képre keveredő családi kutya kettőse zárta a sort.
Öregszem. Most már kincs az a négy nagy boríték. A hol vagyunk, hová leszünk kérdések utolértek. És még csak fogalmam sincs a válaszról.
Rajtam a sor a képrevaló új alakok beszerzésében, legyártásában, és nincs menekülés, a kamera hátsó oldaláról is előre kell lépnem. Bár most már soha nem lesznek olyan fényképek. Olyanok lesznek, amelyeken mégse vagyok rajta. Vagy rajta vagyok, csak másnak, vagy másnak a képére léptem rá véletlenül.
Még jó, hogy a családi videózás őrülete nem ért el. Egyes dobtál. Egy ugrásból kimaradsz.

Kihajolni veszélyes.

Megint az elindulás első lépése húzott vissza az ágyba, a csipogáshoz mérve egy óra késés, de csak kint leszek előbb-utóbb. A vonaton majd már jó lesz, várhatóan lenyűgöz az utazás izgalma és leragaszt a székre a reggeli szalonnás rántotta. Csak addig még van ötszáz méter, pff, nagy levegő.

ha a konyhában hideg van, belezsibbad a mackóba a méz és cukorral kell innom a kávét, most megint

Rég beszéltem ennyit telefonon, de most más út nem volt. Kétszer is tölteni, ötször is mondani, ugyanazt talán, de remélve mégse. Szokatlan ez a figyelem, titkon vártam, és erre tessék, ölembe pottyant. Máskor is kellene? Ha igent írok, tán kiesik egy tégla.

Erős egy csütörtök volt, mély is, fontos is, ráadásul este még egyszer ugyanez a nap lezajlott, csak tömören és telefonon. Szóval kétszer ugyanazt, kívülről, bele. Jó így. Majdnem ugyanaz, mint a mikor a mesében leölik a sárkányt, csak még egy perccel előtte vagyunk.
Másik oldal: de szeretnék inkább egy perccel utána lenni..