a november 23-i forradalmi bejegyzésem óta lelkesen nem történt semmi, jelentem őszintén. karácsony és az évvége túlélve, a legsötétebb órák elmúltak, de még mindig semmi ötletem nincsen, mihez kezdjek a világosodó januárban és a 'fogalmam sincs' eddig a legjobb válaszom. érik az agyhalál?

Nem vagyok nagy hive az ev vegi osszegzeseknek szilveszterkor, most megis irok egyet. Habar volt par dobas 2013-ban, a legnagyobb megis az volt, amikor megtudtam, hogy a space gombbal is lehet internet oldalakat gorgetni. Hihetetlenul egyszeruve valt ezzel vilaghalot fogyasztani az agybol felalomban.

Nyelvéből kiesve létének céljából is kiesik az ember.

163. oldal

Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat Jegyzetek hómezőn és porban

Hatalmamban all elsotiteni az egesz kertet. Ha pontosan a lampa ala allok egy nagy esernyovel, az egesz kert sotetbe borul. Vilagos a vilagom merete...

Minden evben azt mondom magamnak november vege fele, hogy iden aztan nem fog bedaralni a kotelezo karacsonyozas es elkerulom a szirupossagot. Tavaly gondoltam eloszor, hogy sikerulni fog a meghittseget feltamasztani, aztan vegul feszultseggel teli reszketes lett belole, de nem banom egy percet se, ilyen sem volt meg az eletemben. Szerelmes voltam, segitett.

Szepen sorban olyan egybevago gondolatfolyam aradt ram az elmult hetekben, hogy nem soporhetem felre egyaltalan. Mind a pozitiv eletszemleletrol es elkepzelesekrol szol, mintha meg az ag is huzna a fejem folfele, gyerunk, depressziozni nem jo. Nahat, mondtam magamnak, akkor most itt az ido a cselekvesre.

Igazan nem nehez az online tanfolyam, de mire nekiallok kormolni a valaszokat a dolgozatokba, elszalad az a kis szabadido, amelyert annyit kuzdok. Versenytarsaim a rendszertelen alvasok miatt leragado szemek, az internetes bongeszes agyzsibbaszto kabitasa es a hely, ahol egyenesen ulhetnek. Izlelgetem a neonomad szakkifejezest es kavezokba szoktam be, meleg is van es minden olyan mas... vegre haladok.

A tel mar itt lappang a kertek alatt, a gyanutlan jarokelok fulet-ujjait csipkedi, szedni kell a labunkat este hazafele. Hatalmas salat keritettem a nyakam kore, tegnap sapkat is szereztem, nyulszoros meleget, mar csak a kesztyu hianyzik, de egyelore a cigaretta melegit. Es a Zoldszemu visszaidezett mozdulatai, titkos rajongaskeppen.

A konyv amit most olvasok belehozta a viszketest a talpamba. Es a hideget a hatamon kergeti korbe es korbe azzal a sok hasonlo gondolat kimondasaval, amit harmincpar eve ragok magamban. Mi lesz, ha vege lesz a konyvnek, Armageddon pozitiv ertelemben?

Jeanette Winterson - Why Be Happy When You Could Be Normal? - Book on Goodreads.com

A Zöldszemű kihúzott a magambasüllyedős zűrből, a Vörös megerősített, hogy nem lehetek elveszve, a Barna nem választ engem, más egyéb meg nem történt azóta, hogy visszaállítottuk az órát télire. Milyen színesek a nők, gondolom halkan ujjongva, jól választottam. A férfiak csak a bajt hozzák egy jó ideje, a többi meg várakozós jövendő.

A Zöldszemű csak praktizálja a boszorkány érintéseit, ma ugyan mintha visszafogottabb lett volna, mint máskor, de a végén csak rákérdezett. Mit teszek a régi szerelmi ügyekkel. Na mit, szokásomhoz képest azon tépelődöm, hogy szőnyeg alá-e, vagy homokba.

Össze vagyok zavarodva, valahol a félig ébrenlét és a félig alvás között, se éjjel, se nappal nincs, csak a tennivalók. Meg a lopott percek a jóságokra, már ha tudok koncentrálni. A rám irányuló kedves figyelemcseppeket konzerválom, itt lesznek a zsebemben most mindig.

Harmadszor talalkoztam a zoldszemuvel a haziorvosi rendeloben. Harmadszor tortent gyanus intimitas, csak egy-egy mozdulat ugyan, de az ilyeten dolgok azert a halveru angoloknal egyaltalan nem szokasosak. Vagy ennyire kiehezett vagyok jo szora es figyelesre, vagy tenyleg akar a csaj valamit.

majdnem hat hete írtam arról az egekbe szökő várakozásról, aminek a végén az égbe szöktem a géppel, aztán a nagy forróságba le. minden olyan volt, sőt lángos is volt - na ehhez még másik három mondat sem lenne elég, tömören jó volt.

ciklikusan visszatérő problémáim a sehovase passzolással. születhetnének a versek is, mert a csend nem néma, ám a beszédes fülek helyett... az utolsó mondatom elszaladt, szétszaladt, ohh, nézek, mitmivan a mindenhol...

Hat het izgulas a randi elott. Elektronikus vallomasok szaguldanak az eterben, csak a bore illata hianyzik. Huszonegyedik szazadi csoda, de remelem a hagyomanyos uton valik igazza.

az Univerzum jellemzéséhez csak annyit, hogy folyton meglepetéseket okoz, na jó, persze hogy én kértem tőle, de máris? logikusan még talán a sebnyalogatás lassú folyamatában kellene óvatos előrehaladást művelnem, erre föl itt vigyorgok a levelek fölött és nem győzök csodálkozni, hát ilyen életteli ember hús-vér létezik és válaszol is? ha nem figyelek oda, mindjár megint verembe esek, szerelem te édes.

egy hónap és egy hét kellett hozzá, hogy felfogjam valójában azt, hogy a seggberúgás tőle azért volt, mert szeret. remélem erősen, hogy ez nem múlt idő. beszélünk néhanapján a reményhalról, viszont mást keresni még nem tudok, nálam még mindig nincs meg a múlt idő.

Na miafene, egy igazi pozitiv megerosites erkezett tole. most keresgelem a gatyamadzagot es belevagok az irasba. pont a vegere, nincs tobb nyusszoges.

minden gondolatom csak kering, szedem a pontokba össze, mi az, ami miatt itt vagyok. ahol, a város, az emberek, a kapcsolódások és a nélküliségek történnek. meg az eső, sehol a nap, nem csoda, ha fogalmam sincs már megint.

nem gondoltam volna, hogy pont egy Jozsef Attila vers fog uj iranyt adni a kapcsolatunknak. angol forditasban is sut a szomorusaga, ulnek a rimek a sorok vegen. a koltoi kepek ereje a mogottes jelentesben rejlik, utnek a hangulatok, melyre mennek.

Tiz havi josag es kuzdelem valt fustte ket nap alatt, illetve bekovetkezett a kitores az alvo vulkanbol. Megszivlelheto jotanacsokkal terelgetem a lavat olyan mederbe, hogy ne romboljon sokat. Vigyazni kell az igazisag definialasaval, idoben, terben egyarant.. .

tényleg volt egy olyan pillanat, amikor azt éreztem, ennél jobb már nem is lehet. persze hogy beütött. azt hiszem, azzal az egy karton sörrel és már megint a popzenével érkezett a mennykő.

Lassan haladunk egymás lelkének mélységeibe, lassan melegszik a helyzet, a szerelem libeg ide-oda. Ahogy libbennek fel a fátylak, a táncos hét fátyol, úgy lesz a kapcsolat egyre érdekesebb, számomra fantasztikus, remélem számára is ugyanilyen. Végtelen út ez, remélem nem ágazódunk el.

Ő azt emlegeti folyton, néha csak utalásképpen, hogy el fogom hagyni őt valaki más miatt és akkor ő megint szingli lesz, nagy baj. Én úgy remegek, kapaszkodom, vajon megtűr-e maga mellett vagy elűz, tán szeszélyből, nem tudom. Azt érzem most, hogy az érzelmi pont addig nem kerülhet kirakásra, amíg két szélmalomban őrlünk.

Elég csak egy egyszerű "nyuszikám" az üzenet végére és már indulok is az egekbe madarat fogni, ez jó. Ha csak gondolok rá, és nem írok, attól félek, kevesellni fogja és elmegy, ez rossz. Ha sokat írok, néha nem érzem, hogy értékelné, talán zavarom, ezt nem tudom, hogy jó-e vagy rossz, de remélem, lesz még elég idő kitalálni.

Haldoklik a nagymamája, soha még meg nem tapasztalt érzések közepette kíséri a család az útján. Könnyfakasztó dolgok történnek, soha még meg nem tapasztalt fájdalom, amint láthatom és érzem őket. Emberpróbáló napok ezek, ma nem tudom, történt-e valami, csak itt ülök a hideg semmi közepén, tehetetlenül és angolul elmondhatatlanul.

Tarhonyát főzök éppen és amikor felengedtem vízzel, megcsapott a sült tészta illata, amely azonnali emlékeket idézett fel a nyári száraz szalmáról. Honvágyszerű izé kapott el, főleg azután, hogy a Kedves már megint előhozta - a "fucking immigrants" mérgelődési témáját. Fáj.

"Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba."

Latinovits Zoltán

Nagy nehezen elintéztem a háziorvost, a szeme elé is kerültem, eltelt egy kisebb évszak, mire átvergődtem az angol egészségügyi bürokrácián. Az alaposságuk elsőre az "érdekes" kategóriába esik, ki tudja, talán csak azért, mert eltért az általam megszokottaktól. Viszont epekő, HPV és bőrgomba az első találat, most továbbra is várnom kell, sokat...

A gyömbér az egy igen találó név, szín és íz egyben. Megkaptam, szeretem, vigyáznom kell rá. Valamint víz és levegő, ha együtt van, én nagyon szeretem.

Hamvas Béla: A bor filozófiája. Megtanulhatatlanul jó. Minding csak az ámulat marad belőle, az utolsó korty.

Ne vegyél engem biztosra, mondta, majd hozzám vágta a szűrőmet... Észérvek és pennycsörgetés, van az a fal, amit áttörni nem tudok, megkerülni viszont idő, ezt nem kaptam, mert nem adtam eleget. És a három kívánságomat még így is teljesítette az Aranyhal, nem tudok rá haragudni.

Azt hiszem, szerelmes vagyok megint. Ezt nem tudom három mondatra széthúzni. Egyszerűen jó.

A kimaradt hónapokat elmesélendő pótlás kicsit nehéznek látszik, de nem lehetetlen, emlékek vannak, rögzítés talán, a jövő még kérdőjel. Viszont már megint a ki térde kel szóvicc az esedékes, mert úgy érzem, mintha ezer hónapja ismerném őt, nem csak tíz hete személyesen. És akkor mit mondjak arról, amikor egyetlen érintés egy egész regény.

Lezártam, eltemettem, megsirattam, majd két hétig üresség lakozott ama szívemben. Egyszer csak egy este éreztem, hogy nem jó így egyedül és válaszoltam egy kedves érdeklődő levélkére. Azóta is.

El kellett válnom tőle, hogy megtudjam, maradhatok-e. A szív nem hazudik, csak a száj. Megharcoltunk és nyertem, végeredmény egy tiszta, kristálytiszta, szerinte végleges NEM.

Bizony mondom néktek, mágikus pillanatok igenis léteznek. Abban a pillanatban, amikor megfogalmaztam a fizikai törvényszerűségeket a kapcsolatokról az imént, máris bekopogott a nevető harmadik. Köszöni a jussát és megnyitott még egy ajtót, jajj, a jövőt látni csoda, de nem lehetetlen, csak egy kicsit várni kell.

Tud adni egy pikáns felhangot a pillanatnak az, amikor a telefont az a személy kapja fel helyettem, aki még éppen nem ex, de másodperceken belül az lesz, és a vonal túlsó felén az az ex beszél éppen, akiből talán hamarosan visszafogadottex lesz. A hajlandóság a káposzta felmelegítésére a szerelmi fizika nem éppen ésszerű törvényei szerint párhuzamosak a fejemben lévő döntési katyvasszal. Egyikük sem tudta a másikról, hogy mekkora lehetőség szaladt át az úton.

(2012. február 13. London, Canary Wharf's view from Canning Town DLR Station)

Azokra a szemekre emlékeztetnek, amelyek még mindig nem hagynak nyugodni. Kapcsolódó történelem-foszlányok: nagy, kék, vihar, nem lehet. Egyébként meg csak egy ötletes kirakati dekoráció, optikus üzlet valahol Londonban, a Kings Road elején.

A csapásirány eldöntetett, a reményhal egy utálatos jószág, utolérhetetlen. Egyet villan, aztán illan, a többi meg méla csönd. Avagy izgatott várakozás, vajon most megint minden a fejemre szakad, újra meg újra, csak már gyorsabban?

Óriáskerék mosógépdobbal keresztezve, az élet annyit változott, hogy már semmi sem igaz a régiből. Az új sem kevésbé félelmetes, csak a színe más. Rózsaszínű felhők helyett szürke a nagyváros és ordítanak a remények, viszont mesélni hosszú lesz...

két álmos sunnyasztás közben matekérettségi-teszt, aztán vízszintes alvás következik. és ismét az 1999-2001-es évek fáradt vergődése érződik. még mindig nincs rendben belül lent valami.

"Mostanában túl sok mindennel foglalkozom, és hát igazán bántott az is, hogy nélkülem lett ősz az udvarban, mert már ősz van, és nem tudom, mióta, nem tudom, melyik volt az a nap, amelyikkel végérvényesen közelebb kerülünk a lehulló gesztenyelevelek tapintatos neszezéséhez."
/Darvasi László: A világ legboldogabb zenekara)

Kifilézett közös ismerősök és kivesézett kibírhatatlanságuk - végleg a múltnak adtam őket, talán véletlen összefutáson kívül nem lesz közös dolgunk. Maradok megint egy új helyzetben, ahová belevitt egy kimondhatatlan "nem" - egyelőre igen jó eredménnyel. Vannak pillanatokká nyúlt percek, amikor ez feldob.

Bezárult egy kör a két magyarországi látogatásommal. A köztes idő blogcsendben telt el, pedig volt zajos londoni kalandozás. Most itt vagyok megint és ez véglegidő.

Belesüppedni a semmibe, az lenne a jó. Csak ülni vagy nézni mozdulatlanul. Nagyon csendben, csak a természet zajával, azzal a békével.

Ja tényleg, otthon huszadika van, az augusztusé, apróbb hírolvasás után elébb ment a keseredés, most nem lesz csinnadratta és tömeghömpölytől dörzsölődés. Marad a közepesen kimért angol lemming-élet, meleg az most van itt is, de semmi lelkesedés. Legalább kimaradok abból, hogy mennyibekerült, kiahibás, desokáraértemhaza.
×
Újabb három mondat helyett csak három szóban. Hiányzó élményfürdő partiséta.

Erővel elhatározásból most már szabad az őrültködés. Azóta kispolgáribb vagyok és csak vasárnapi rántotthúsról álmodok. Illetve a kopasz fej virágos farmerben az még kacérkodó tervben van, de inkább a babkonzerv.

Windmill, Wimbledon, Greater London. 2009.06.25.

Mostanában a vicces dolgok nem történnek meg, a csendes szemlélődős dolgok sem történnek meg, az események sem történnek meg. Mostanában csak búgócsigák történnek, követhetetlen tempóban, már szóval, már fotóval sem leképezhetőek, érezni néha csak utólag bírom. Vicces dolog ez, így történik.

Egyre többször van olyan nap, hogy szeretem az esőt, egyre több napja szeretem az esőt. Egyre több olyan esős nap van, mint a mai, amikor csendesen cseperkél odakint, odabent az ágy meleg, puha és nem történik más semmi. Délután meleg volt, nagyon párás, esőt izzadtam és ittam.

Le kell kapcsolni a sok felhőt átívelő gondolatokat, le kell lépni a földre és bort prédikálni. Folyton lázasnak érzem magam, a hihetetlenségig kétkedőnek, a "hogymilesz" kérdésre rágózom, és pedig tényleg csak annyi kell, hogy monjam: Igen. Kisördög vihog a háttérben, hát egyszer lesz majd olyan, hogy nem ideiglenesen, hanem végleg?

Gyanús az nagyon, ha sok perccel megelőzöm az ébresztőt, kisimult izmokat és puha ágyat érzek. Macskamód dorombolva telik a nap, és akkor ott van a pillanat, ami egy sikítás és romba dönti a már nagyon beleélt boldogságot. Mert olyan kicsi kell csak, hogy megmaradjon, aztán soha és ez a soha olyan kemény, mint a sziklaeső a gleccser előtt.

Az örök és általános dilemma elkapott megint, valahol egyensúlyba kell rakni a szigorúan vett munkát, ami egy kényszer, a szigorúan vett pihenést, ami szintén kényszer és az igazi kikapcsolódást az igazi örömmel végzett munkával együtt. Mindig úgy áll a helyzet, hogy ha a másodikhoz van kedvem és hangulatom, az elsőbe kell mennem. És fordítva is volt már. Örök elégedetlenség az élet megrontója?

Nem nyusszogok, de nekem mar keso. Nagy koert sikit zsebemben a veso.

Van olyan hely, ahol hiába szaladgál a kerítésen minden reggel egy mókus, hiába süti melegre a konyhai reggeleket a napsugár, nincs jó illat és nem kezdődik az otthonosság. A hazamenés szó ilyenkor csak irányt jelent és sárrögöt a szőnyegpadlón és a leesett papírdarab leesett sorstársat kap maga mellé. Máskor meg még a festékpattogást is szeretem az ablakkereten és a nyikorgását a kilincsnek, és pont ez a hely nem lehet az..

Windmill, Shirley, Greater London

Telik a két hét egymás után, percekre hullámvasút és órákra félős csüggedés, de aztán a csakazértis odateszi a pontot a mondat végére. A nyelvi süketség az talán még a magánynál is rosszabb, mondanád de nincs kinek aki érti, mondaná, de nem értem vagy éppen félre, kézlegyintés, hülye ez itt, hülye hát az... Aludni kéne a tengerparton egy nagyot olaszul, ja persze úgy sem tudok, legyen akkor hát norvég vagy szuahéli, csak ne angol, ne egy a torokból jövő és szájheggyel formázott aouüeö.

Egy ideje nehéz és váratlan álmaim vannak, aforizma-tömör következtetésekkel ébredek és a nap többi percében rágom ezeket. A változások emésztése ez és a gubóban alakulás folyamata lehet, ennyi a sejtésem. Vetkőznöm kell a rossz szokásaimból, célfeladat tán, majd álmodom hozzá a hogyanokat.
×
Ma reggel erre jutottam. Kettőspont bökte a derekamat, fel is ültem hirtelen. Amolyan AHÁ érzés volt, aztán kávéztam egy nagyot.
"A jövő úgy jön szembe velem, mint egy arcba loccsantott vödör víz. Lemossa a múltat, ami leesik és eltűnik. A változás sebessége a szokatlan és nincs mód ezt kikerülni. A jövő és a világ szavak szabadon cserélhetők."

Most már ez mindig így lesz, hogy zsáknyi nyomasztás ül majd rajtam? Hogy sohasem fogom már a gondtalanságot érezni, talán csak azokban a tízpercekben, és a többiben mindig ott van az ázott vászon szaga, a zsáké, hogy majd most tényleg jól csinálom-e és a következmények. A felnőttek azért olyan nagyok és erősek, hogy el tudják vinni ezt a zsákot egészen sokáig és egészen messze.

Különös keveréke a várakozásnak és a félelemnek, ahol a várakozás valami jó eljövetelében való feltétlen bizalmat jelent. A félelem ennél alaktalanabb valami, savmarás gyomortájékon és szorító hüvelykujj a nyakamon. Mindezek eredője a bamba bámulás fölfelé az égre, nem mondom, hogy nem veszélyes légifolyosó alatt lakni.

Lassan utolérem az elveszített hónapot, talán rendben fog menni az összes utolsó pillanat, vagy hát akkor egy őrült kapkodás veszi kezdetét. És. Félreismert fontosságok tűnnek majd el és jönnek rácsodálkozó újak, homlokracsapások, vagy talán az, amit sokknak szoktak nevezni.

"a tél aprólékos pusmogása"

Mert kint az utcán és a szabadban bolyhos pelyhek esnek és egy cseppet sincs hideg, csak szürke február eleje van. Ez egy határnap vasárnap, amit még tavaly tűztünk ki, itt van hát és én is itt vagyok. Holott éppen a Picadillyn kellene lennem.

Mintegy kis kaleidoszkóp, forgatással megannyi új univerzum keletkezik, elvarázsol vagy elborzaszt. Elég egy remegés és megváltozik, belelátunk vagy éppen már nem, vagy soha többet. Vagy mindig egy izgalmas, életben tartó változás ez.

Kompromisszum-masnival átkötött dobozaimba bezártam pár életrészletet, ünnepi csomagolásba bugyoláltam. Már csak öt hét és kibomlik a masni. Vagy nem, de akkor nagyon hablaty az egész első mondat, a többi meg semmiértelmes.

Egyszer hideg van, egyszer meg meleg, egyszer van kedv, máskor meg nincs, semmihez, máskor egyszer meg még annyi sincs. Az energia az egy volt szó, a nap hiába, a sebesség nagy. Vagy csak a nap hiánya és a sebes-ség nagy?

Annak ellenére, hogy tudom, hogy pontosan ugyanígy csinálnám végig megint, szívesen újrakezdeném az egészet. Illetve az újrakezdésen morfondírozok, annak ellenére, hogy tudom, hogy pontosan egy vakvágány ez, akárhányszor, akárhonnan. Annak ellenére, hogy tudom, hogy mi ellen megy ez az újrakör, annak ellenére nem teszek semmit.

Változást sejtettem, változást vártam, terveztem, augusztus vége óta csak az a két hónap végigélése volt a cél. Most már elmúlt a tervezett időpont, mégis vannak napok, melyek hol hoznak, hol visznek pillanatokat. Saját életben bolyongok, mint bolha a kuvaszban, seholse a vége a szőrnek, de legalább meleg van.

Valaminek nagyon vége van, bár semmilyen látható jele nincs, hogy milyen új dolog jön helyette. De még a fok sincs meg, hogy a 360-ból merre kell fordulni. A mélységes semmi lesz talán az új középpont, őrjítő, hogy pont a semmi.

Azt mutatni, hogy érdekel és nagyon kötődöm pedig nem is, sokkal erőtpróbálóbb feladat, mint gondoltam. Talán annyira nem lóg ki a lóláb és talán előbb megtalálom a rendes kiutat. Egyelőre ezt a hamisarcot választom, a sok rossz közül a legrosszabbat. A pénzért megy, de minek?!

Végre egy használható jótanács az amerre elindulásról és nem jajongás végre, csak egy bátorító kétmondat. Egy mondatban bólintottam, akkor gyerünk csak tovább, a világvége nagyon messze még. Hogy mi az oka, persze csak mindig utólag derül ki, addig meg még egyszer sírva könyörgök vérért, csak egy kicsiért, hogy legyen bizonyosság.

A csökönyös ragaszkodás elvét feladni kell, mert ósdi gondolat volt? Vagy egyszerűen csak fordult egyet a világ? Válaszom nem szóbeli, csak egy próba wild cherry és az ősz hajszálakat rózsaszínre fogta be a festék.

Álomalapítási kérvény, új lakás. Lakkberendezés. Fél hétkor felébredtem.

Közeleg az Indulás Napja, egyre gyorsabban közeleg és egyre gyorsabban illan el a bátorságom. Nagy egészségügyi változtatásokba kellene belekezdenem, de még nem minden tökéletes, a javulás exponenciális. Ha megérte matekot tanulni, akkor most felismerem a felső szakaszt és mégiscsak minden jó lesz a végén, mert nincs más választás, test test ellen önmagam.

Már többször beleszaladtam abba, hogy tévesen jelöltem meg napot, órát és cseppet sem éreztem feszültséget emiatt. Csak egy kicsikét furcsállottam, hogy jé, így elszaladt az idő, vagy éppen még csak ennyi van. Két hónapnyi feladattalanság a mókuskeréktől - ennyi idő kell az idill eléréséig, de vajon miért most jött el az is, hogy már éppen itt az ideje tenni valami fontosat, éppen itt az ideje megfogni az időt, megint.

Vízszintes hegyen tréningelni - ez a terv, talán nem elég morbid? Mindenesetre belevágok, teher és pálma, meg minden jó. Két napig még lehetek felhőtlen 'beteg' az állományban, azután kimondják, renbe jött és irány kifelé a szobából, bele az életbe és akkor vagy kezdődik minden elölről, vagy sikerül lezárni ezt a múltat is és akkor tiszta lap.

Mintha a program is tudná, hogy kell a menés, ezért minden napra küld egy-egy képeslapot. Hogy ha lemegyek hármat és nyitom a fiókot, ott legyen egy képeslap. Minden nap lelkiismeretesen válaszolok is, lemegyek, feladom, felmegyek, megkapom az újat, minden egyes nappal hosszabb lesz a világ.

Estére megadtam magam a kinti világnak. Teát főztem, fotelba ültem, elővettem a takarót és a zoknit. Még este hétkor világos van, messze még a cudar ősz, most talán csak fáradtság van, olvasni elég.

"Tizedik napja nincs villany. Igaz, gyertya sincs, petróleum sincs. Maradék gyertyáinkat a vacsora fél órájára gyújtjuk csak meg; délután ötkor már alkonyodik, azontúl sötétben üldögélünk, vagy a kályha parazsát nézegetem.
Arra gondolok, hogy a hindu, a kínai, az egyiptomi, az asszír, föníciai, görög, római kultúra emberei, a keresztény középkor tömegei hasonló sötétben éltek. Esti világításra valószínűleg csak a kivételezetteknek, a hatalmasoknak futotta; s miféle fény lehetett az, amely Buddhának, Szókratésznek vagy akár Nagy Sándornak, Luthernek világított? Vörhelyes fáklyák, pislogó mécsesek. A fiat lux, tehát az újkori civilizáció ideje a gyertyával kezdődött; aztán rohamosan kivilágosodott a világ. De addig, évezredeken át s azt megelőzően évszázezredeken át, az ember sötétben vagy derengő félhomályban élt, gondolkozott, alkotott, mulatozott. S az emberiség ez időszakokban esti fény nélkül, magas értékű kultúrákkal ajándékozta meg magát.
Bizonyos, hogy sötétben nem lehet írni, sem társas életet élni; de lehet gondolkozni és beszélgetni. Mert nem tehetek mást, ebben gyakorlom magam."

/Márai Sándor - Napló II. kötet (1945. január)/

Gyanítom én, hogy a robotpilótám átvette a hatalmat és nem hagy egy pillanatnyi időt se az alaposabb gondolatokra. Mert mi lenne akkor, hát szembeállnék és azt látnám, hogy megint fogalmamsincs a pörgő lemez és csak lefele változnának a dolgok. Még a robotnak benzinre se tellne, tehát igaza van, ha önvédelmi reflexből hatalmat cserél velem.

Ha előtte héten nem, de előtte éjjel igen (esik); ha előtte hónapban nem, de aznap vasárnap igen (mindenki itthon van); ha utána sok hétig nem, de ma még egész nap lehet (gyalogtúrázni), akkor hiába a lustaság karomnyújtogató mutogatása a szemközti házra (kórház), húzok egy zoknit és megyek (Rekettyés).

"Nyugodtan ülni, nem tenni semmit,
Jön a tavasz, a fű kinő magától."
Egy tao-val foglalkozó könyvet lapoztam a reggeli kávé mellé, boldogságosan egyszerű kortyokat vettem. Célról és céltalanságról is beszéltek benne, a poharam alján némi zacc és a peremen egy világosbarna csepp éppen lefelé indul, vagy nem.

A kényszerpihenő nagy semmittevésében úgy szaladnak az órák és úgy változik a lakás körülöttem, hogy néha csak kapkodom a fejem. Egyre több polctest látszik, egyre egyenesebbek a tárgyak a mindenhol, egyre több fény jut be az ablakon. Sosincsen mosatlan és mosogatatlan, már csak levelek vannak válaszolatlan.

"A víz nem áll ellen. A víz folyik. Ha belemártod a kezedet, csak a simogatását érzed. A víz nem kemény fal, nem állít meg, ha szembemész vele. De a víz mindig arra megy, amerre akar, és végül semmi sem állíthatja útját. A vízcsepp kivájja a követ. Emlékezz erre gyermekem. Emlékezz rá, hogy felerészben víz vagy. Ha nem tudsz áttörni egy akadályon, kerüld meg! Így tesz a víz."

/Margaret Atwood - Penelopeia/

Egyre kevésbé megy az ülés mostanában, ismét. Tavaly nyáron is volt ilyen, nem vallom be nyilvánosan, hogy mikor kezdődött, de nyár volt... Fekvés lesz ennek a vége, már látom, ismét, tavaly ősszel is volt ilyen, nem...

Sokszor csak leülök és nézem a szürke keretes wordpad ablakot, a fehér mezőt, pörögnek belül a fogalmazatlan mondatok. Hogy lesz ebből három velős darab az aznapi reggelre? Soha nem lehet tudni, mi jön elő, csak fel kell raknom a tíz ujjamat a billentyűzetre, íme.

Úgy döntöttem, most már mégiscsak belevágok, nincs több időhúzás. Bármi lesz, úgy lesz és hiába nemszeretem dolog a pszicho-thriller, az élet ezen az oldalon van. Igazság, kutyák, minden - odaát.

Nagyon itt az ideje rendbe szedni a dolgokat. Cukormentes, koffeinmentes, zsírmentes, füstmentes - aha, persze, ezt mind kell, mert az eredetit nem szabad, doki mondja, szexmentes, pff, már csak ez hiányzik. Hát nehezen tudom elképzelni, hogy az életmentes élet valamire jó lesz, hiába ajánlgatja minden egészségguru.

Kérdőruhában állok az ablak előtt, hogy húzzak farmert és zoknit vagy nyár van mindenáron, fürdőnaci, strandpapucs? Mindenesetre egy korty tojáslikőrt belerajzolok a kávémba, melegítsen tovább.
Két perc toporgás és odakint nagyon csendesen esik, hmm, még egy kávé.

Bejelentés helyett megmondtam, hogy másik igekötőt fogok használni július végén a 'lép' szó előtt (ki, le), és a 'ha' feltétel után mondtam még két dolgot. Riadtnézés volt a borítékolt első reakció, másodjára már kitört az édesmázosság, hiába azonban, mert elhatároztam, a kényszer nyelvészkedést nem vállalom. Vállalatom kényszerít, het is, hatni azonban már nem tud, nyalni nem fogok fizuemelésért, az fix, pont.

Vadlót fogtam.

Tizennégy napom van még és tizennégy bogyó hátra. Azután bármi megtörténhet, hamarosan kiderül, várni kell és semmi belegondolás, annál nincs is rosszabb, mint b és c terveket dédelgetni a d terv előtt. Lassan már megtanulom, akarni felesleges.