Mostanában elaludtak a hajnalok, álmodnak a reggelek, csipás néha a kora délelőtt, szóval most nincsenek fésületlen reggeli gondolatok. Nincsen sietés sem, néha a szomszéd levesének majdnem kész illatára ébredek. Felkelni is szépen csak kényelmesen! - mondom és tudom, hogy még harminc nap és nincs több.

Vers a konyhában: költött káposzta.

Tíz nap telt el, azóta teljes felfordulás, nyugtalan másodpercek vagy éjjeli órák, nehéz átmenet a vízszintesből a függőlegesbe. Nehezen emésztem, hogy rokker vagyok, nincs hasizom és minden nagyobb mozdulat előtt gondolkodni kell. Szokatlan befeléfigyelést kényszerít a seb, jókora lassulása van a mókuskeréknek, mégis a legjobban a fotelbanülés lehetőségét hiányolom. Sérelmezem titkon, kellett ez?! Persze, mert minden más jobb, mint korábban, csak az a fotelozás... folyománya az ügynek a hisztérikus nemdohányzásom, tizenhat kísértő pillanaton túl.

Tizenötödik levél

Jól emlékszem a napra, mikor megértettem, hogy mi volt az, amit meg kellett értenem. Reggel volt. Nem lehet minden időben mindent gondolni. Vannak reggeli gondolatok, amelyekben a harmat ragyog. Csípősek, élesek, tiszták, gyengédek. Születő, ébredő, szemüket kinyitó gondolatok ezek. Egészen mások, mint a délelőttiek, amelyekben a nap fölfelé megy, mások, mint a déliek, a teljes fény gondolatai, a tetőre-érés. A délután érett, nyugodt, elcsendesedő lehajlása is más, az est melankóliája, halálra-készülődése, s az éjszaka határtalan és feneketlen bizonytalansága. Jegyzeteimen azonnal felismerem az írást, mikor készült. Reggel, igen reggel értettem meg minden sorsomban fontosat.
Kimegyek a tornácra, nagyot lélegzem, lenézek a síkságra, hallom a cinkét, és egyszerre tudom. Langyos április. A szemben lévő dombon a mandula és az őszibarack virágzik. Az ég kék, egészen pacsirtadal-kék, a ritka és világos ágak között. A borsó éppen virágzásnak indul, a barna földön gyermekzöld csírafoltok, a saláta, a kelő bab, répa, petrezselyem. A levegő könnyű, mint egy ismeretlen üde forrás vize. Lent fürödtem a kútnál, rigó szállt el fölöttem az erdő felé, messziről kakukk szólt. Sóhajtottam, hogy a világ milyen szép tud lenni. S akkor eszméltem fel arra, hogy megértettem.
Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű a teljes álarctalanság. A derű nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen. Minden állapot a nála mélyebbnek maszkja. De a derű van a legmélyebben. S ami a legmélyebben van, az van legfelül, mélynek lenni annyi, mint egészen fent lenni, egészen a felszínen, és kinyílni tudni.
E mélységben az ember csak igazat talál, mert önmaga is igaz lett. A világ átlátszó. Elfelejtettem minden szenvedést, s ezért nincs bennem semmi zavar és nyugtalanság és homály. Ragyogni pedig annyi, mint mindent érteni. Sorsomat úgy veszem kezembe, mint a kristályt.
Ott állok a kútnál, és reám mosolyog a friss elíziumi zöld. Ha volt még homály, eloszlott, ha volt még elzártság, kinyílott, ha volt még maszk, lehullott, ha volt még burok, felszakadt. A derűs és kristályos reggelben úgy állottam ott a kútnál, mint egy isten. Az öröklét határán, belenéztem a napba, magam is, mint a nap, tündöklő kristály, és mosolyogtam. Az ilyen pillanatokban az ember mindent megért.

/Hamvas Béla: A magyar Hüperion - II. rész/

Egészségügyi kihagyás a reggelekből, hosszú és mozgalmas két hét után talán a napokban visszaáll valamiféle normális életritmus. Már csak a ritmusát várom vissza, tartalmában több mindent cserélek, nem félek és kaptam új esélyt.

Hó.











(netes szerzemény)

Zűrzavar under construction. És semmi elmélkedés november hetedikére való tekintettel. Csak retrófilmen halványan mosolyogni, erről szólhat az ének.

Mindig tanul az ember tartásról, gerincről és előrelátásról. Jajj, csak miért utólag és hol van az az idő, amikor már előre és biztosan és tudni fogom, hogy így jó, és sehogy máshogy. Egyelőre példa van, ennek örülök, csak el ne vesszen, ezen aggódom, viszont egy szál aranyfonál azért még megvan.

Az utolsó melegnek mondható és fényes őszi napokban jócskán jutott idő fák közti sétára, színorgiát fényképezésre és beszélgetésre. Lepörgött a mókus kerekes stressze, nincs már napi félelem a hátulról mellbe támadásoktól, nem adom és nem kapom ezeket. Megérett az idő a jó előkutatására, belső kis értékelésére, no hát akkor pedig ezután a váltásra. Paranoid hírek persze folyamatosan érik az embert, kivonult bozótharcból, más bőréről hallani ezt azért mégse kényelmes, de ahogy érzem, hasznos. Kevés terv az, ami sikerült, de sok van, ami sikerült, csak máshogy. Reload. Changes. Need. Megbeszéltük ezt is, most itt veszekszem önmagammal.

egy özvegy nagy platán
táncolt a réten át
körötte levegő-óceán

a levelek nevetnek, hullanak, peregnek
a gyerekek gesztenyét keresnek
szeretők nevetést ölelnek
alattuk szőnyeg
és
a levelek vörösbe vedlenek

El se hiszem a szememnek, amit most mutat, napfény az odakint vagy még álom? És szikrázó kék ég, nem egy heti szürke, tiszta meglepetés. Szerintem meg kellene néznem, mit hagyott az eső a fákon levelekből.

Kölcsönös céges hízelgéssel indult a nap, ám most ellenségeskedésbe keveredtem önmagammal, mert hol is lenne az hízelgés, ha megemlékeztünk kölcsönösen a reggelizési szokásaink jóságáról? Mert biztos csak én vagyok olyan fafej, hogy nem hiszem el, ha egyszer valami kis helyről tényleg hiányzom, ugyan csak röpke fél óra és mindenkit cseszegetnek emiatt nájlongyárilag, mégis megyünk és ott vagyunk. Most én nem, mert itthon, de akkor is, fenntartják még azt a széket a konyhában, na ezt kellene most felfogni, nem ésszel, szívvel.

Tizenkét óra alvás és most tiszta a fejem, lazaság, nyugalom. Amíg olvad az édesítő a kávémban, visszagondolok, mikor ébredtem így. Múzeális időpont, ehh, most hát akkor spájzolok előre is.

Kek tabletta, branul, tisztára bevettem a Matrixot. Az almom is olyan furajó volt. Most mar csak varok.

Az utca tulso oldalan lakik a betegsegtudat, a foorr es a foneni. Fel ora mulva elkezdenek majd tortenni az esemenyek. Varni. Vegul is november errol szol.

Régi fényképek, régi papírképek, szürke-feketébe húzott régi ragyogó pillanatok, beállított mosolyok és elkapott valóságok. Négy nagy boríték négy nagy marék kincsét válogattam át, húsz-harminc-ötven év arcait, de inkább azok változásait kutattam, lehetséges történeteket vázoltam, hogy hová tűnt az az egymás arcába mosolygás a nászúti képeiről a mai ebédig elszálló időben. Hogy ma is nagynéha, elkapva, biztos a megszokás unalma, vagy a megszokás nemmerése, mert hogy már nem kell egymásra figyelni, vigyázni, mert már úgyis mindegy és úgyse lesz más?
Hogy majd én is így leszek harmincöt év múlva? Vagy már előbb, mondjuk holnap vagy már most is ezt másolom?
Hunyorgó nagymamaarcok bamba fejű unokák mellett, feszengő férfiak kisbabákkal, füstös és borosüveges izzadó lakodalmi asztalok népe egy másik kötegben, vagy egy szigorú brigádnaplóba illő összeálló csoportkép. Mondjuk Esztergomban. Máskor meg Balaton-part.
Esküvői képen mosolyogni nem merő örömanya és a véletlenszerűen képre keveredő családi kutya kettőse zárta a sort.
Öregszem. Most már kincs az a négy nagy boríték. A hol vagyunk, hová leszünk kérdések utolértek. És még csak fogalmam sincs a válaszról.
Rajtam a sor a képrevaló új alakok beszerzésében, legyártásában, és nincs menekülés, a kamera hátsó oldaláról is előre kell lépnem. Bár most már soha nem lesznek olyan fényképek. Olyanok lesznek, amelyeken mégse vagyok rajta. Vagy rajta vagyok, csak másnak, vagy másnak a képére léptem rá véletlenül.
Még jó, hogy a családi videózás őrülete nem ért el. Egyes dobtál. Egy ugrásból kimaradsz.

Kihajolni veszélyes.

Megint az elindulás első lépése húzott vissza az ágyba, a csipogáshoz mérve egy óra késés, de csak kint leszek előbb-utóbb. A vonaton majd már jó lesz, várhatóan lenyűgöz az utazás izgalma és leragaszt a székre a reggeli szalonnás rántotta. Csak addig még van ötszáz méter, pff, nagy levegő.

ha a konyhában hideg van, belezsibbad a mackóba a méz és cukorral kell innom a kávét, most megint

Rég beszéltem ennyit telefonon, de most más út nem volt. Kétszer is tölteni, ötször is mondani, ugyanazt talán, de remélve mégse. Szokatlan ez a figyelem, titkon vártam, és erre tessék, ölembe pottyant. Máskor is kellene? Ha igent írok, tán kiesik egy tégla.

Erős egy csütörtök volt, mély is, fontos is, ráadásul este még egyszer ugyanez a nap lezajlott, csak tömören és telefonon. Szóval kétszer ugyanazt, kívülről, bele. Jó így. Majdnem ugyanaz, mint a mikor a mesében leölik a sárkányt, csak még egy perccel előtte vagyunk.
Másik oldal: de szeretnék inkább egy perccel utána lenni..

Furán világosodik a kinti esős szürkeség, rémfilmbe illő díszlet a szemközti szürke kórház és ebben a pillanatban a sárgán világító ablakai meleg kontrasztot hoznak a reggelbe. Tart még a reggeli semmittevés, aztán jönnek majd a sorban a hasonló reggeli meglátások. Feketében indulok és este ugyanígy, mikor érkezem. Tél ez, megint.

Jobb lesz az, ha egy időre ritkítom a lélekbúvár olvasmányokat, kiújul a hipochondriám, a könyvek végére mindig azt gondolom, hát nem vagyok normális. Őrülten jó megfigyelések vannak különben a lapok között, de nekem még ezek se, hát durva deviáns élet! Beleérni a normalitás ab-ságába, az átlag mindig szór, de hogy még egy tisztességes rémálmot se tudok produkálni, ez aztán tiszta Lipót.

Garabonciás















Noshát eddig azt gondoltam, hogy tudok írni róla, volt is a piszkozatban furfangos északi szél és ujjak csókja és mézsárga idő meg betoppanás, de aztán mégse alakult ez egésszé, csak annyi lett végül, hogy jött az Alkony és lementő vörösében behúzta a Garabonciást a hegyek mögé, oszlat és foszlat. Meg hogy napok alatt tud lenni télből tavasz.

Ha kint szürke a minden és nincs kaland élőben, hát jöhetnek a könyvek. Lassan megfejtem az olvasás varázsát, intenzív agyi máshollevés és ismeretlen párbeszéd az íróval, alap ez, érzem. No de a később, amikor épül be, az még egy nagy kaland és az egymásmelletti olvasmányok párbeszéde, ó, az még külön érdekes. Fotelos világutazás kint és bent, felszállni és mélybe merülni egy agyban, kell ez, kell.
És az olvasmányok választják majd egymást egy idő után, érdekes kanyarok tudomány és szerelmesregény körül, egyikben feltett kérdésre a másikban van válasz és nem hagyják az olvasót memória nélkül. Hangulat nélkül sem, csak hagyni kell a szót a hívásnak és megfelelni a magán kérdésekre.

Van egy álmom, egy régi madaras és nagyon repülős. Most, hogy álmokról olvasok, itt van megint, csak nem alváskor, hanem ébren és sokszor eszembe jut. Eddig a madarakat csakis fokhagymával és sütve sok zöldség mellett szerettem, most meg, hát tétova gondolat, de a repülésért. Öreg Sam, mutatkozott be az indián és felszállt a totemfára.

Folyamatosan utolérnek a nájlon-problémák, események és mocsárivíz-felkavarodások. Lényeges a telefon itteni oldaláról hallgatni és nem bentibőrön érezni a stresszt. Van a szívemnek olyan rekesze, amelyik menne oda, benne lenni, megtenni és meglátni a végét, de a többi, sokkal többi rekesz most győzött. Épülni kell, vastagítani a kötélideget vissza a cérnaszálról, megsodorni sokeressé és ha megy még, acélosítani. Hogy a nagyfeszültség ismét majd egyszer mehessen teljes sebességgel. De ami törni fog, az a varázs, bár itthonról bánomisén.

Elbújni se. De most nem is lett volna jó, elmenni a gyógyító figyelem elől. Fura új szokásaim lesznek. Hagyom. Ez is jó és szerdáig, legalább szerdáig jó. Meg utána is. Bajban ismerszik. Na ugye.

Nagy levegő. Lustaság legyőzés. Első lépés. Haj le. Na indulj már, de mikor vonz a képernyő és kint hideg van és a fésű és a zsibbadás... na lódulj, elhatározás már végleges.
*
15:31 Kész. Félig rövid. Most jó.

és egyelőre zavar, tanácstalanság és idegtépő várakozás

Mozgalmas kis nap ez, szél és hideg és események és meleg, mindenre három perc, hosszú lista kipipálva és még a végén meglepetés. Életkedv, na végre, telik az október.

Amikor már minden jó lenne, azt érzem, szétszednek, harapnak, elveszik az álmomat maguknak. Kivesznek belőlem maguknak, megtöltik a helyét fűrészpor forgáccsal és vernek korbáccsal, mosolyogj, hajts, fuss előre, mert ha lemaradsz, hülye vagy.

Helyetlenül élni benne egy világban. Álmatlanul menni mindig valahová. Oda mennek a többiek is, szervezni boldog jövőt, múlatni vurstlis pillanatokat. Miért akarom mégis ott ehelyett az egysugarú meleget? Hát csörömpölés az és villogó fények, rángatnak emberek, fordulni sincs eszmélet, máris minden megváltozott. Ha találok egy biztos követ, lerogynék rá, máris fentről látom ezt az életet, aztán jönnek kezek, szájak, megharapnak és szétszednek. Mindig érzem, belehúznak magukba és felemésztenek. Mennék felfelé, szállnék el felettük, dobogó madárbegy és puha toll, de le kell szállni, le kell, várom a leszállást, megnézni milyen ott lent, belélegezni és belekóstolni, ledobni a tollakat.

Mosolyogj, ne gondolkodj!

Reggelente vagy délelőtt - mikor hogy - erős dilemma, hogy kiszálljak-e az ágyból vagy még ráhúzzak egy kicsit. Végül mindig a felkelés nyer, fene nagy forradalmi hangulatból, forralom a kávévizet és elindulhat a nap. Viszont mostanában egyáltalán nem álmodom előtte.

Meggyes sportszelet és hajnalreggeli telefonbeszélgetés egy defektes kerék helyett. Felett. Keményen találó kérdések, hajj, ha legalább kettőre tudnám a választ, már más lenne a helyzet. Olyan fényes és tiszta lenne. Legalább akkor csak egy kérdésre... ó, házifeladat ez, leadási határidő nélkül.

Vannak személyes fontos hírek, amelyeket csakis városligeti séta közben lehet meghallani a lélektanilag majdnem legfontosabb pillanatban. És csakis táncolva-ugrándozva lehet kommentálni, az se baj, ha hangos indiánöröm kíséri. Néha van úgy, hogy érzi az ember, van Isten és egy kicsit visszavesz a munkahelyi kínzásokból. Ám az ember ha a földön áll két lábbal, akkor először nagyon örül, majd azután fölköti a gatyát, mert jönnek még vészterhes idők hamarosan, újabb forduló a bozótharcban.
Meg van az is, hogy úgy döntök, jobb azért még pár hét kihagyás, múljon el a zavarosban halászás és tisztuljanak a helyzetek. A B-terv még nincs elnapolva, kivárás, de előtte még indiántánc, most jó egy kicsit fellélegezni.

Tizenegykor ébredés már-már királyi luxus. De nem volt mit tenni, az ágy marasztaló melegének nincs ellenállás, most pedig büntetlenül visszaaludhattam. Talán idén először. Kis öröm is öröm, most pedig jöhet a s.. na jó, a kávé, egy kicsit.

Hundertwasser lesz az, kivárjuk a sort. Kellenek most az egyenestelen vonalai és a mindenféle harsány színei. Még a tél előtt. Majd egyszer élőben is.

Befogadni a Mindent, átfolyatni a vért, kapcsolódni össze, ez a vágy. Együtt csinálni a szempillantást és befejezni a másik mondatát. Mikor már majdnem, már szinte tündöklöm, hát jön egy száj, egy sikoltás és rág és veszi el a részeimet, karmos karok és háton támadás. Felajánlom a gondolatom, mondom, hogy mit látok. És utána döbbent csend fogad. És kivet és nem támogat.

Átvitt fájdalom.

Kompromittáló levelezés törlése közben találtam rá a cégbeli nemveszemfel-atelefont és a nemvagyokitt tartamú üzeneteimre. "Most se vagyok itt, csak nem annyira nem vagyok itt, mint szoktam, hanem enyhébben. Úgy kábé fél füllel." És még csodálkozom, hogy furának néznek a kollégák.

Lakatos ez a nap nagyon. A délután felét az upc modem rugdosásával töltöttem, hol volt vonal, hol nem, csak az óperencián túl, a mese végül új IP-cím kreálásával zárult. Nagy boldogság, most már bejönnek a netoldalak, erre mivan, mi hát, a freeblog karbantart. Naszóval költözés fennforgása lehetséges. Illetve netről való száműzetésem miatt átpártolok a mosógép-tévé-rádió társaságra. Meg hát olvasok, írok, offline.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

/Váci Mihály - Valami nincs sehol/

Határozottan hideg lett reggelre, sokzoknis évszak ez. A jobb oldalamból ott lent éles kövek potyognak ki, ezt érzem, pedig hát havonta megszokhattam volna már ezt. Olyan messzi még a szabadulás.
Két évvel ezelőtti hangulat kísért, a rámszakadt idő és sok elintézetlen tennivaló tornyosul, mégis a minekeztmostmár szorítja a torkomat és lézengek feleslegesen a saját életemben. Megint egy pedig, hogy tegnap többször láttam több arcon hiányoznifogsz kifejezést, most pedig nem tudok mit kezdeni vele. Nem firtatom az időzítést.
Kemény telefonbeszélgetést halogatok napok óta, valódi fontosságáról töprengek, de minek ezt is, lecsó kell és belecsapás.
Túlélőtej beszerzését fontolgatom, szorít az üres doboz is itt mellettem, tele a tál és sok a hamu.
Nna. Ezt leírtam, kiírtam, most hát akkor cipő, nadrág, kabát, gyerünk. Mi ez a motor...

Meglepés és meglépés, valahogy így volt a vége a napnak ott. Az utolsó tíz percbe sűrítve mindez bele. Boldogságkonzerv lesz ez még ínséges időkre.

Nos, hát akkor egy időre vége a műanyag hangulatoknak. Eltávozási engedély aláírva, a kapu már nagyon messzi tereptárgy, a hajnali ébresztőre pedig lassan, lassan hullik a por.

Hallgat a felszín. Hallgat a mély. Mellébeszél a felszín. ... a mély. Aztán döbbent csend.
*
Hogy a három pont mit takar el? Először hallgat. Majd mellébeszél. Majd kinyílik. Végül sír. De nem is, még végül nevet egyet. Már nem is mély.

Utolsó percekben is támad a bozót, ismét januári közérzet van a folyosón. Nem akarom ezt már megérteni, van itt egy Rubicon.

Még egy nap ott bent, még egy, délután hamar el, oké? Itthon, kis kuckó, viszonylag csend, tüssz, vau, tüssz, vau, vau, vau, ehh, mézes pálinka. Vagy ha nem, legalább képek, betűk, ágy?

Újgyökerű nap sikeres véget hozott, legalábbis ami a nájlon részét illeti. Sok szép kerek pozitív mondatot kezdtünk el, persze a régi reflex még működött nagyon, hogy mindent negatívba fordítsanak, csak azokra nem válaszoltunk. Egy csatlakozó azonnal akadt, egy károgó szabadságon, egy másikat pedig le lehetett kapcsolni. Első napra jó a mérleg billenése.

Egy rugó a szék alá, igen, ma ez kell. Hogy elérjem a hév-et, ma fontos. Hogy sötét van még de lesznek jó hajnali képek? Pozitív nap, észbentartani!

Ma estétől valami gyökeret tervezek változtatásul és becsukom a fülemet a munkahelyi panaszkodók előtt. Feltűnő ez már, hogy rám ragasztják, én meg mint kiskutya, csaholom azt a sok mínuszt tovább. Csoda-e, ha így minden elveszik... de nincs többé rinya, új a cél! Mert teljes süketségben más hangokat lehet hallani.

Az október gyakorlatilag még el se kezdődött, máris minden megtörtént, ami máskor ilyenkor szokott. Tömören, hamarabb múlik, na hát így megy ez, hazudnak a horoszkópok és morbid az élet. Műtét előtti vizsgálatoknál hogy tud kiderülni, hogy első ránézésre egészséges vagyok?!

Szürkésrózsaszín fényt ígér a mai reggel. Dermed a kávé a pohárban. Már egy órája ülök itt és nyomogatom a T betűt a billentyűzeten, bár mielőtt leérne az a gomb a kapcsolatra, mindig elengedem.

Az agysivatag az egy olyan dolog, amikor sütnek a sejtek, mint a forró homok, pattog a fény ott bent ide-oda és mégse jön ki semmi normális. Hosszú nézés és csak sokkal később látás, a megfogalmazás sem segít. Hullámzik, de nem tenger, van így néha.

Fokhagymás olajba fojtott vasárnap van. Két hagymahántás közben azért némi naplódühöngés még engedélyezett. Nem szabad gondolkodni előre, ma fáj.

Papagájvirág.

Ha arra gondolok, hogy fontos valami, akkor legtöbbször elszalasztott alkalmak szájízét érzem és már nem is gondolok újra. Béna tehetetlenség és buta remény, hogy lesz valami ismét. Mikor nincs már perc és nincs pillanat visszafelé.

Soha nem értettem, miért kell a mondatokat mindig 'Én'-nel kezdeni. Hát azt hiszed, hogy ez a lényeg? A lények körülötted csak arra várnak, hogy levegőt végy és kezdhessék: 'Én meg'. Hajnal van, nincs párbeszéd.

Nekem az emlék, mikor még nem voltál... más lesz a világ nélküled.
Sláger szavak ezek, hát hogy is kell akkor elbúcsúzni, hogy ne folyjon át mindent a keserű könny.
Tehetetlenség kapar torkot és ökölben az a kéz, nincs értelme semminek és a düh horgad, üt, asztalt, ajtót, ágyat, széket. Érted.

Kézzel írni lassacskán erőfitogtatás lesz. Műszaki analfabéta - mondták rég. Ma pedig a megtanulhatatlanságig gyorsult a világ, mire értenéd, már más a gép. Maradj hát papíron, tollad van, ami nem veszik így, legfeljebb elég.

Nem akarok tudni egytlen emléket se, habszivacs alakú az élet, facsarás, száradás és elkopva ott a sarokban, hát micsoda ez?
*
Nem akarok tudni egyetlen emléket sem, nem akarok érezni egyetlen ízet sem. Fogalmam sincs, hogy mire gondolok, csak azt harapok, hogy nem lehet.

A kezdődő reggel. Pontban fél nyolc. Még a gyárkapun kívül.

Reménytelen ez a hét is. Előre nézni folyamatosan, rohantatni az időt, hogy majd egy hét és egy kicsi nap után minden rendben legyen - nem is nehéz, hanem inkább mégis céltalan. Néha jó nemtudni a hogyhívnakot és nem beszélni semmilyen nyelvet.

A térről.

Szeretem a kávédaráló hangját és a forintosoktól működésbe lendülő kattogást. Kettőt szörcsent, egy harmadik pattanás és megjelenik a műanyag pohárban az elképzelt gyorsulás. Két korty meleg víz, robbanó koffein, ez hát a csoda, mely átlendít?

Emlékmás

Sokszor gondolom, hogy reggelre jó lenne egy fényképezőgép vagy egy jegyzettömb magamnál (pedig van, otthon a polcon!). Jó lenne megírva fényképezni a sárga hajnalt a ligeti fák felett, az álmos platánokat, azt a kérget megmutatni, amelyik ott dől a sarkon és csíkos a letépett háncs alatt a fatest.
Helyette van az a troliról leugró lépés és a zseb áttúrása, gyorsan egy szál, kattint, szív, fúj, ki, kifelé, hogy a maró füstnek még legyen ideje felszállni, elmenni és ne maradjon ott a ruhán. Beszálláskor ez nem kedves, mégiscsak egy szívesség az a reggeli utazás.
A fák még zöldsárgák és a nap ahogy mászik felfelé az églétrán, egy laza kézmozdulattal aranysapkát húz a téri házakra, nézni őket gyönyörűség.
Körben a téren autók dohognak, nehézolaj szagukat hörögve tolják maguk előtt a teherkocsik, friss biciklisek szlalomoznak és néha akad szomszéd a járdán, aki szintén vár. Egy másik kocsira, ami majd valahová innen ki, el és tovább.
A dohány végét belegyötröm a fémhengerbe, nincs mód a betonra hajítani, sietős lábak alá. Egy utolsó pillantás a már megrózsaszínesedett vártoronyra, egy levegőszippantás a nedves égből, fogvacogás tovább. A szobrokat csodálom, hóban-fagyban ott fent zölden, de fel mindig az égbe, rendületlen, forog a harci szekér-kerék. Ez a kerék kel fel velem, szárnyas és száguldás, otthon majd leírom ezt a reggelt, és így járok majd most sokáig.
Közben mágikus realizmust olvasok.

Photoshop a legújabb világ-mánia, mert hogy mindegy a fotó, amikor úgyis át lehet alakítani olyanná, amilyenné akarjuk, csak pár kattintás. De miért. Miért miért miért kell a világot lebutítani sablonszépségekre?!

Már sötétedik, amikor reggel van és egyre nehezebb felkelni, markolni a kávéspoharat a széken kuporogva. Varjak a fákon és húzni kell a zoknit. De hej, itt van az ősz, itt van.. tudod Isten, szeretem.

Ilyenkor nekem van elszámolnivalóm az idővel, csendben és belül. A vanás fontosságát még gyakorolni kell, eddig még nem volt rá szükség. Hát ez egy ilyen új nap.

Mennyire nagy a sóvárgás hatalma és a türelmetlenség. Hogy csak egy szemvillanás elég - ez a mesék hatalma, szemvillanásból nem tudja senki. Főleg a válaszokat nem.

Menjünk fotózni!

Mindig olyan nehéz elindulni vasárnap reggel. Mindig többet aludnék inkább vagy más kifogás. Mindig könnyű szívvel és nappal feltöltve jövök aztán haza a kirándulásról.

Borz sarkat reszel, én blogot barkácsolok, a tévében visít a gyerekrajzfilm, odakint lassan emelkedik a nap. Mindjárt indul a kirándulás, addig meg halad a vasárnapi idill.

Hallod, hogy az erdő sem teljesen süket, dobog és susog és csivitel és árnyasfényes az a szív. Felül a felhők és belül a kisimulás. Ilyen ez, ha kint ülünk és lent a völgy és a tölgy átmegy a késő őszbe.

A tető és a cipő között legalább 50 méter a levegő. Függőlegesen.

Ablak-Robot-(Zsiráf)





Pénteki termés, most pedig a vájkálás következik, miért pont ebben a sorrendben kattintgattam össze a történetet. A körülményekről csak annyit, hogy hazamenésre vártam, üldögélve, nézelődve, az idő nem szorít, lefelé lassulva pörög a búgócsiga, hat még a kávé, jön a hétvége. Kinéztem az ablakon, olvastam kicsit és figyeltem a még munkában lévőket. Ha felnézek a munkámból, miért rács az mindenhol, ha olvasok angolul, miért a robotokat Asimovtól és miért érzem azt, hogy a kollégák sem tudnak véget szabni, mert nem lehet?

Később jóra fordult minden, adtunk egy lehetőséget a spontaneitásnak és irány a világ! Váci Duna-part, sütkérezés és alkonyi felhők, lóherék és a végén egy néptánc-est. Pesti program volt egy alternatíva, tiszakatázás az egyik könyváruházban, de ó jajj, ezerrel jobb lett az este, a táncosok másfél óráját látva, a végig mosolygós előadás és a közönség csillogó szeme és a széksorokban felhangzó szlovák népdal után boldog alvás. Na ugye :)

Ecseri lakodalmas.

Ismét át kell pakolni a szekrényt, jöjjenek hátulról előre a téli praktikák. Szükség kezdődik az alvós zoknira, nincs mezítláb mászkálás és az összes haditrükköt elő kell venni a felkeléshez. Nem elég már a 'mindjártfelkelek' és a 'csakmégötperc' lemez, a hasrasütős ébresztőfény tavaszig nem jön.

Ahogy elhagytuk a gyár légterét, komolyan mondom, odabent annyira oldószerszag van és oxigéntelenség, hogy komoly fellélegzés a kapun kilépni, na onnan kinttől már egészen jó nap van. Hazafelé a Gladiátor film zenéjére ringattuk az autót a dugóban és akciós könyvesbolt, és és és... na jó, ronda egy karambol képei mellett suhantunk el és ronda egy emlék jött elő, de hazafelé gyalog és hagymakarikával és egészen jó még mindig.

Nagyon álmos nap volt ez a csütörtök, bizonyára az időjárás is adott egy pofont a nyomott hangulatnak. Kifelé irányuló adatközlésem kimerült az öngyújtó lejmolásban és egy negyedórás panaszkodásra a kollégák egy síkja miatt. Szakmai mondatok voltak, de sejtem, hogy észre se vették volna, ha közben alszom egy sort.

"Elsősorban azért utazom, mert az emberek nem ismernek s jobbnak képzelnek, vagy rosszabbnak, okosabbnak vagy ostobábbnak, szegényebbnek vagy gazdagabbnak, mint ami vagyok, szóval: másnak. Mindig ez a legnagyobb úti élményem. Ha belépek éjszaka egy vonatfülkébe, egyformán gondolhatnak lelkésznek vagy kloroformos rablónak... Minden elmúlhat, minden újra kezdődhet. Utazni annyi, mint játszani, minden szerepet egyszerre."

"Nincs nagyobb tévedés, mint azért utazni, hogy élményeket gyűjtsünk. Azok már eleve bennünk vannak, s ki tudja, mitől, miért rezzennek meg. Egy jelentéktelen holmi gyakran jobban megragad, mint egy székesegyház."

/Kosztolányi Dezső - Európai képeskönyv/

Újabb lépés a lapát felé. Magam alatt ásom, hülye lelkiismeret. Meg nagy arc, azt képzelem, hogy a nagy tudásomra szükség van, pedig nem is nagy és nincs is az a kell, mert mindenki pótolható, ha van nyelve és van végre egy fix segg, amit.

Reggeli köd. Pedig nem. Közeledik a homály.

Az első elalvás megvolt a kinti fekete felhős sötétség miatt. Vagy inkább tovább-szunyókálás. Vagy inkább jobb lenne visszafeküdni egy kicsit a melegbe, de már hat a kávé és dől a füst. Let's start again.

Ha majd egyszer arról írok, hogy elkészült a műkörmöm, akkor lesz majd a Kánaán. Most csak annyi az alapvető napi bosszantás, hogy elfelejtettem tejet venni. Az élet napi harcairól írni fölösleges, mindig minden ugyanaz, csak a kutyakifli változik, jobbra-e vagy balra és ez is mindegy, mert lépni azt kell.

Tizennégy munkanap van még hátra a következő szabadságig. Majd azután novemberben kezdődik csak a robot újra, várhatóan az év végéig egyedül. El kell kezdenem imádkozni.

Ihlek éppen, erre valami megzavar. Fejben írni egyre inkább nem megy, csiszolgatni vagy szavakat cserélni, mint egy radír a levélben... ehh. Befejezhetetlen nyűglődés, amikor itt van a klavi, akkor meg fehér űr a monitor.

A természet lágy öle.

Meg kell próbálni visszaszerezni valamennyit abból a fényből, amit az Adria küldött. Volt sejtésem irigyekről és elvételről, egy nap a ragyogásból, a következő napon már jött a homály. Hangulathullámvasút és fog és köröm és kapaszkodás.

Valószínűtlen emberek. Valószínű élmény. Trogir a biztos.

Mostanában magamnak is feltűnő módon mindig megnézem az égen repülő gépeket. Korábban még a hangjuk sem volt kellemes, most meg nézem a színüket, a mozgásukat és hogy a felszállás vagy leszállás vagy csak a szállás melyik állapotában tartanak. Hmm, talán fogok még repülni, mert nagy élmény volt?

Mostantól reggelente ismét élesre töltött fényképezőgép kell a cekkerbe. Megjött az ősz párája és a színek is mindjárt itt... Hogy legalább kicsit csendesebben háborogjon a lélek...

Két hetes szakmai tanakodás egy problémán, egy valódi mondat: 'hozzatok ide valakit, aki megmondja, mi a gond és mit kell csinálnunk'. Délelőtt született egy ukáz, egyetlen érintett tudott róla, aki ölbetett kézzel. Aztán jött számonkérni, miért nem úgy van a terv, ahogy kell. Három órás agyvajúdást húzott át egyetlen vonással. Újra, jót, működőképeset írni... 'hát nektek nem szólt senki?' nembazmeg, nem. Menedzserek rakáson, sok ésszel... felment a gőz, 'hát mindegy, hogy mit csinálok?'
Valódi válasz jött: igen. Burkolt lapát, egy újabb. Majd még rosszabb hír jött, megsirattam, ezután már csak cérnaszálak kötnek oda, ha más nem változik, akkor... na most tehát ez a B-terv életbe lépését jelenti.

'Azzal te csak ne törődj' volt a válasz egy alapvető kérdésre, ami a jövőt jelenti pénzügyileg. Aha, tehát akkor teszünk a melóra egy nagy barna kupacot. Most akkor kipróbálom a munkaidőben való angoltanulást, az idő pénz, tarja a mondás, az idő több pénz, mondják a japánok. Én meg akkor unatkozni se fogok olyan nagyon. Hát így megy ez.

Öreg akarok lenni és rusnya. Hogy már ne kelljen részt venni ebben a nagy húsvásárban, kicsoda vagy és micsoda a te pozíciód és nem lesz majd az a kényszer, hogy megfelelni. Megtehetem már akkor az edzőcipőt kiskosztümmel és nem fogják fikázni a pörköltrúzst az arcomon. Oda élek, ahová akarok. Még pár hét, és egy évvel közelebb leszek ehhez. Kitartás. Mizantróp.

Felhőntúli élmény.

Kicsit csipked a reggel az ágyon kívül, zokni kell, itt az ősz és nem lehet már ezt se visszavonni. Tolom az első felpörgető munkásreggel kávéját és intézem a málhát, munkaköpeny, szuvenírek, csoki és ami még kell egy első naphoz, ma például angolfüzet is.

A napfény az, ami hiányzik most, a tengerillatból felszálló fény. Boldog lebegést adott, amiből sikerült egy kicsit elhozni, most őrzöm ezer körömmel. Az időt is sikerült elveszteni, ez már az extra nyereség.