Teljesen meg vagyok keveredve. Belül tombol a napfény, az álmosság és a hihetetlen élénkség között járok fel s alá. Élesen álmodtam egészen késő reggelig, mintha a jövő időcsatornájába repültem volna bele, férj és teljes együvé tartozás élménnyel.

Fly-flash.

Ha majd egyszer hazakeveredem, ideje lesz átgondolni a kínai horoszkópot. A Disznó éve gazdagsága vajon megmarad vagy elkiabálom? Mindjárt indulunk és az ötödik ország földje lesz a talpam alatt idén.

Úgy látszik, az utóbbi hónap a mindenféle pálinka jegyében telik. Rég volt ennyi alkohol az életemben, talán már a nosztalgia-címkét is elővehetem. Hamar jön a tréning, vigyázni kell, már csak pár lépés a határ, amit nem szeretnék átlépni. Ha nosztalgia, ez is fontos, emlékszem a határon túlra. Nem volt egyszerű visszajönni.

Valahol a Rábaközben. Nekem ez mindig az otthon-illattal közös.

Mennék is meg nem is, a szokásos dilemma újból, de ha már megígértem, legyen úgy. Végül majd, sejtem szokásosan ezt is, a vége jó lesz megint. Egyetlen úticél van, amellyel folyamatosan így érzek, hosszú évek óta. Kis kíváncsiság a jövőre nézve: egyszer ez elmúlik?

Mára már elmúlt a dühöm, aludni kellett rá, nem is keveset. Illetve keveset, mert a kinti időjárás végeérhetetlen alvássá változtatna minden hangulatot, ha lehetne. Esik.

Egyébként meg dühös vagyok, hogy belekerültem egy négyes női rivalizálás kellős közepébe. Széttépést érzek és valamelyik oldalra állásra késztetést. Naivság vagy tévedés, tudja a fene, csak ne lenne mázsás súlya minden szavamnak. Mintha a választásom valamit is jelentene valamiféle ranglétrán. Fenéket. Csak emberi beszélgetéseket szeretnék.

Lekapcsoltam magam egy kicsit, egyetlen problémát sem oldok meg, hagyom a dolgokat a maguk útján. Érdekes, most szinte mindegy, hogy mit csinálok, senkit nem érdekel. Csend van és nyugalom, fura így, de a munkanapom egyharmadát megnyertem felhőnézésre.

Elkaptam azt a két percet, amikor éppen nem esett és fáradt vörös sóhajjal elment a mai nap. Előtte besimult szürkeség, utána hideg nyirok, de ez a két perc olyan kedves volt.
Rendes dolot ez a Naptól, ő legalább megpróbálta mégiscsak rendesen befejezni :)

Van egy jó hírem, meg egy rossz. Már csak négy munkanapom van a szabadságig.

A vasárnap délelőtti habfelhők után kicsit gyomorsavasan kezdődik a hétfő, már csak öt munkanap és szabadság lesz, mégis olyan nehéz az utolsó hetet elkezdeni. Paradicsomot ettem késő vacsorára, reggel még ott a számban az íze, sietve rányelek kávét, brr, elkezdeni de nehéz ezt a hetet. Egy hajszál a reményből, hogy lesz mivel elütni az időt, gondoskodó kollégák megoldják a szervezést, nekem marad az elsikálás és akkor megy az idő. Megy az idő valahára, karikaszép kalapjára, hej, madár száll a vállára és magára hagy gondot s bajt...
Nagyon várom már a kötetlen csavargást.

Úgy tűnik, a forró nyár már a múlté, most az alkoholos hétvégék ücsörgős ideje jött el. Most a harmadik volt egy huzamban, sör és becher. Lassan zoknit kell húzni, elmaradozik a sör, marad a becher vagy a pálinka, hmm. Az alap pedig a jó társaság. Végeérhetetlen hangulatok és röhögés.

Hegyi lassulás, ez van most itt nálam. Jó volt most az időzítés. Olvasom A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészeté-t, mekkora öröm, hogy rögtön ki is próbálhattam a hegyek között, milyen az, meditálva nézni.

Kellemes esőillat odakint, kávé idebent és mindjárt kezdődik a rohanás. Ma is egy nap, újabb nap, kerékvágás, persze már nem lesz a régi, várom inkább, hogy valami más legyen, jobb és magasabb nívójú, mint eddig. Ha sikerül, jó lesz. És most egyelőre nincs 'ha nem' opció.

Talpak alól kirántott szőnyeg. Minden figyelmeztetés ellenére. Kapálózhatok bármennyire, hatástalan vagyok arra, hogy miket gondolnak rólam. Tíz órás munkaidőt ilyen hangulatban nem vagyok képes kimagyarázni.

Három nap után is tart még az érzelmi hullámverés egy viccnek szánt kérdés után, most már lassan ez az ár mos el mindent. Egy kérdésbe sűrített életfilozófia és már látom, nincs út a másik oldalra. Ez a barátság nem sikerül, egy kicsit megvisel, mert vannak jó pillanatok, de még vagy már akkor, ha nem róla beszélünk. Ami egyre nehezebb. Lelkiismeretre várok, vajon mikor szólal és visszavonom-e a kérdésem vagy lélekboncolok tovább.

Lengyelországban.

Adott egy alkalom a lazításra és a gondokból kiszakadásra. Mégis a társas magány sérelme jött elő, élménybeszámolás helyett a társak furcsaságai. Belső utazás és elmélyülés helyett a másikra várás. Kilógok innen is, nem kényszer a locsogás, inkább a szemlélődés és a derű. Önmagam az ellenfél és talán egy kicsit legyőzetett, bár nagy harc már nem volt. A többiek élménybeszámolója nem tágult tovább az egónál, hiába minden igyekezet és szesz, kemény ellenfél a sajátmaga magának mindenhol. Ez a mai tapasztalat.

Tegnap este még elalvás előtt feltétlenül fontos volt lejegyezni a pillanatokat, melyek maradéktalanul jók voltak a hétvégében. Nehogy kimaradjon emlékezés esetén, ha majd kell. Nem is gondoltam volna, hogy másfél oldalas lista lesz a kirándulós füzetemben.

Fura volt érezni, hogy furcsán néznek rám a kollégák, mert nem mutattam a normál ideges jeleket ma sem magamon. A másokfikázás című alapprogramba sem kapcsolódtam be. Vagy megszokják vagy megszököm.

Zsibbadós reggel következett mára, ámbár volt vigyori két perc, amikor ott a kis helyiségben hagyott novellás könyvben találtam egy vidám részletet. Motoszkáltam egy kávéval, nézem az ablaki szürkeséget, talán nem esik majd. Próbálom ma megtartani ezt a rezignált sebességet a tegnapi elhatározásom fényében..tükrében..miatt..izé, hát csak nem kell ezt tudományosan felfogni és előadni, ma lesz hozzá ruhám is, melyen ott a felirat a kaján vigyoros nyúltól: 'értem én, csak leszarom'.

Azt hiszem, beállok a sorba. Ez a munka nem ér annyit, hogy sorra elveszítsek mindenkit és mindent. A világ meg olyan, amilyen, de a fő: mi itt vagyunk.

Jó adag megválaszolni való kérdést kaptam. Ez most nagyon sokat érő ajándék. Ha meg tudom válaszolni, sínen lesz az életem. Márpedig meg fogom, addig élek.

Hajnalban felébredtem egy vonásnyit, nem teljesen, már bánom. Verset álmodtam, leírni akartam, de visszahúzott a folytatás. Azt gondoltam, fogom tudni teljes éberségben, hát mégse.

Az idei kötelező ünnepek közül ismét eltelt egy. Még ugyan hátra van egy és mégegy, de azokra a megszokott sémákat fogom húzni, karácsony, kaja, október pedig kirándulás. A tavasziak nagyon sokféle módon teltek, egyszer sem a hivatalos ünnepérzést másoltuk, hanem hol magas sziklákon izzadtunk, hol buszban csavarogtunk és biza a kora nyári egy laza csevegős ünneppé sikeredett. Most a nagy kötelező szájtáti bámulás és tömegben gyúrakodás helyett az abszolút semmittevés lett a program. Tévéből tűzijáték, na ilyen sem volt mostanában sokszor. Azért hiányzott, de a fotósszememen kívül semelyik porcikám nem kívánta a rakpartot. Majd máskor. Érdekes szellemi kaland volt helyette, no ezt talán fogom emlegetni később is, egyszerre két nehéz filozófiai könyv és mégis csudajó gondolatok, agytorna. Remetelét, igaz társaságban, de akkor is csakis belső utazás. Talán ez lesz egy új hobbi.

Meg vagyok számmisztikázva kérem. Sors- vagy élet- vagy karmaszám vagy mi, megmondták a jelek is, írnom kell. De mit?!

Szombatra megfordult a széljárás itthon, menőke jött, és egy remek kis országjárás kerekedett. 343 kilométer keréken és nemistudomhány kilométerrel közelebb egy igaz világhoz. A hangulatról tudok csak szólni, arról is inkább legyen egy kép.
*
Amikor elértél egy pontot, amit a világvégének gondolsz, meg kell ijedni, hogy mi lehet itt tenni és rá kell ébredned, hogy mégis mindig lesz utána is. Először ez elképzelhetetlen, azután egy külső kényszer fog gondolkodásra utalni, három óra mondjuk egy guruló fémdobozban, kint a futó táj és a felhők, majd egy teljesen új élethelyzet és akár hiszed, akár nem, ott a megoldás. Persze hogy előbb el kell engedni ezt a világvégét. És a végén nem szabad elcsodálkoznod, hogy ez egy világ kezdete.

Annyira lehetetlen megmozdulni. Nem viszek le szemetet, nem veszek cigit. Egyikből sok van, másikból kevés.

Itt van ez a nap és teljes a vergődés. Avagy rám szakadt a szabadnap és annyi mindent lehetne intézni, szervezni, venni, vinni, enni és nem. Ahhoz van kedvem, hogy ücsörögjek egy széken, meg hogy apró dolgokat fedezzek fel újra, szerteszét a lakásban.
Meg ahhoz, hogy gondolatban végtelen hosszúra írjam a tennivalós listát, aztán az utolsó gondolattal ki is radírozzam. Fekvés az ég alatt a fűben, a semmiresemgondolás! Na az. De nem most még. Most még a lelassulásnak kell eljönnie. Mint régen, a vizsgaidőszak utolsó napján, becsukott index és a Semmi. Agyban.
Majd mindjárt jó lesz.

Például a port a befőttesüvegbe gyűjtött egyforintosok tetején. A morzsákat a mikrósütő tálcáján. A rég kidobandó névjegykártyákat. Olvasócetliket. Zoknit az ágy alatt.

Az idei augusztus tizenhatodik napját kitéptem a naptárból. Szerintem az Úr is szabadságra ment.
A tizenhetediken én is szabadságra mentem, koffeinmentes szemlélődés van és várom a csendet.

Kedves Fényuniverzum! Mondd meg hát akkor, nekem miért nem jut a könnyebbik út sosem?

Délután. Ötcentis papírkupac az asztalon, feldolgozatlan. Tizenegy exceltáblázat nyitva a számítógépben. Délután. A háromtagú banda kétharmada elment valami fontos megbeszélésre. Csellengő egyéb kollégák is távol. Végre! Szabad a csend és lehet a gondolkodva adatfeldolgozás. Bekapcsoltam a klímát. Egy óra múlva. Délután. Szivárog visszafelé a banda. Miezajégverem? - apró reklamáció. Nu tak. Mondom. Ez az agyam üzemi hőmérséklete. Slussz - pássz. Apelláta nincs. Van kölcsön kardigán. Mindig agresszívan védem a területemet, ha előtte redbullt ittam.
Este öt. Papírkupac feldolgozva. Excelek bezárva. Szerdán is lesz nap. Ugyanez.

Felhődelfin labdázik a nappal

Kezdjük új kávéval a hetet. Illenék ma frissnek lenni, terveink szerint tanulni fogok, a nagy kék programot, hát ez lenne a hét csúcspontja, ha összejönne úgy szerda tájékán. Kiegészül az iroda, pff, újabb vöröskutya-történet várható. Hmm. Minimál üzemmódban csak kibírom csütörtökig, pénteken szabi. állásinterjú.

Tibetiül a "test" lü, ami annyit jelent, hogy "valami, amit hátrahagyunk", mint egy csomagot. Ahányszor csak kiejtjük a "lü" szót, mindig arra emlékeztet, hogy csak átutazóban vagyunk itt, egy időre menedéket leltünk ebben az életben és ebben a testben. Tibetben az emberek nem környezetük kényelmesebbé tételén fáradozva töltik minden idejüket. Megelégednek avval, ha van elegendő ennivalójuk, ruha borítja testüket, és tető van a fejük felett.
Rögeszmés igyekezetünk, hogy környezetünket kényelmesebbé tegyük, életünk céljává válik, s egyben állandó elégedetlenség forrása lesz. Gondolna-e normális ember arra, hogy kényes ízléssel berendezze minden szállodai szobáját, akárhányszor csak átutazóban megalszik valahol?

/Szögjal Rinpocse - Pillanatról pillanatra - Napi elmélkedések életről és halálról/

Tényleg fontos a nagytakarítás, megszabadulni a már használhatatlantól. Foglalnak sok mindent, teret, energiát, időt. Lerakódnak, lappanganak, néha kísérteni is tudnak, észrevétlenül porosodnak és ellepnek mindent. Dolgok, tárgyak, helyzetek, érzések, gondolatok. Bármi lehet ezek közül, és csak akkor derülnek ki, amikor nagytakarításkor napfényre kerülnek. Ideje van ennek is.
És azután friss szél.
*
Mégse lóghatok el az életem elől.

Borz pénteki sebessége ma is megmaradt, ma átragadt és főzhetnék támadt. Bélbolyhok reszkessetek!

Érzékcsalódás vagy tényleg igazi, hogy a nagy arccal beharangozott 'segítek neked dönteni' helyzethez annyit kaptam segítségül, hogy 'beszélj a P-vel és oldd meg'. Nem tudom ez az őrület melyik fajtája.

Feje tetejére állt a közlekedés a városban. Az elmúlt két hétben összesen legalább 8 órát ültem dugóban. Autó is, bkv is csak araszolt és anyázott.

Lila felhődunnák körül az égen, pohár kávé gőzölög, lábam fent a széken és hőzöngök kora reggel, mert a leghidegebb álompercemben szólalt meg az óra. Aludnék. De már késő.
Van itt egy százas kék vésztartalék, ezt még elszívom, aztán huss..

Érik, nagyon, most már egyre jobban érik egy száznyolcvan fokos életfordulat, munkafordulat és a többi.

Eshetne valami víz az égből, mert már megint meleg van éjjel. Nehéz így az alvás. Elkezdtem számolni, nagyon várni a szabadságnapjaimat, mind a huszonötöt, ami még hátra van. Apró életcélok, nagy vágyakozások.

Megrököny volt reggel. Hosszabb szabadságról visszatérő kolléga spontánul megjegyezte, amikor a reggeli kávézást intéztük csapatos-osztályostul. Hát de nagyon meglátszik rajtatok, hogy a főnökötök szabin van! - mondta és akkor eszünkbe jutott, hogy ebből a kedves, mosolygós, felszabadult időszakból már csak négy nap van hátra. Inkább dolgoznánk még egy hétig helyette is... Pedig a hiányolt nem rossz ember, csak nagyon negatív a szemüvege. Elég a reggeli három panaszos-károgó mondata és az egész banda megszürkül. Namost ebből a csávából vajon hogyan ki.

Na majd azért legközelebb vigyázni kell, C.G. Jung ne pont elalvás elé essen, mert kicsit nem vagyok már olyankor jó megértő. Ma lapozhatok vissza megint. Egy megállapítását azért fölvésem ide, ezzel még lehet majd később valamit kezdeni:

"Az anya bölcs tanácsát és a természetes korlátozás őt illető kérlelhetetlen törvényét bizonnyal figyelembe kellene vennie az embernek. Sohasem volna szabad elfelejtenie, hogy a világ azért áll még, mert ellentétei tartják az egyensúlyt. A racionálist így ellensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van."

/C.G. Jung: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről/

Itt most elméletileg egy 'utálom a hétfőt morrrr' bejegyzésnek kellene lennie. Későn mentem ágyba tegnap, az óra ma ötkor fel, tej sincs itthon a kávéhoz, így most minden feltétel adott lenne a morrrr bejegyzéshez. De nincs mégse olyan hangulat. Nem is utálom ma a hétfőt.

Muttyogás. Egész nap. Nem kell más, pihenős vasárnap van.

Eltörlök most már minden aggódást. Biztos ez. Lakomás-beszélgetős-sétás nap és léleksimogatás. Mégiscsak mégiscsak jó ez a kis világ, ha előbújnak rejtekeikből az Emberek. És nem kell ezt túlspilázni, csak ott lenni és benne lenni.

Az esti ágybaájulás után csodával határos módon a reggeli megszokott ébredés fogadott. Na jó, nem ötkor, hanem hét után, de semmi cicó, ukk-mukk-fuck, kidobott az ágy. Főzős kávé a tűzhelyen, aztán hirtelen mosogatási inger és most így fél kilenckor teljes erőből elkezdődhet a hétvége. Már csak a jóbarátokat kell összeszervezni egy tér - egy idő koordinátára és szinte tökéletes minden. Hihetetlen, amennyire vártam a nagy hétvégi tompulást, annyira jó most egy kicsit megint pörögni.

Na most megjött az ólom és a zsibbadás is. Ma viszont nemlesz a milesz, úgyhogy kettőkor sipirc. És aztán végre rendes élet.

Ebben a másodikában csak annyi volt a gond, hogy hat órát vártam másokra. Akik nem kicsit bénáztak és nem voltak kevesen. Fuck. Éjfélkor fejeztem be a munkanapot, úgy, hogy magamra zártam a lakásajtót.

Azt álmodtam, hogy a legnagyobb főnökkel hadakozom angolul. Megmagyarázkodni, számokat mutatni, kirúgást elkerülni és közben annyi de annyi klassz kifejezés jutott eszembe azon a nyelven, amit meg nem értek, mert élőben maximum a 'whats up?' szintjén tudom. Nagyon parás dolog volt ez, fel is riadtam, hogy elkések. Végülis nem, jó időben vagyok, csak ez a kezdődő para, na ez most kísértetiesen ugyanaz, mint tavaly ilyenkor. És akkor karácsonyig ilyen volt és annak januári összeomlás lett a vége. Nagyon kellene most egy okos egérutat megtalálni, csak parázom, mert nem hagynak időt gondolkodni. A vég kezdete?

Olyan ez, mint amikor a mókuskereket centrifugamotorra kapcsolják és azután számonkérik, hogy miért nem halad az valamerre.

Az előttünk álló utazásokkal álmodtam. Valaki meghallgatta a tavalyi kívánságaimat, hogy dejódejó lenne világot látni. Idén megnyalta az arcom a szerencsemalac. Jajjistenem, meghálálom!

Olyan ez, mint amikor a mókuskereket centrifugamotorra kapcsolják.

Kifejezni is alig, hogy milyen jól esik most ez a kis hideg idő. Vasárnap még jól feltankoltam vízzel, hogy szomjan ne száradjak, ma pedig kellemesen melegítenem kell az ujjaimat a kávésbögrével. Most inkább úgy, hogy sok víz és tej és kevés kávé, de a melegség már egészen olyan, mint a habos kakaóé.

Azt hittem, kemény elhatározással elsőre le lehet jönni a Szerről. De tévedtem magamban. Kellett egy előre tudott nehéz nap és máris folyamatosan nyaggattam a neszkávégépet, a hirtelen ledöntött harmadik után már végem volt. Negyedik és ötödik, de nem lettem gyorsabb vagy frissebb, csak hisztérikusabb. Most mérges vagyok magamra, nem igaz, hogy ennyire kávéfüggő vagyok.

Jól van, freeblog, jól van, hát legyen csak mindig karbantartás. Azért még a jó öreg jegyzetfüzet nem ment ki a divatból. Papírra blogolok, fityisz.

Majdnem olyan, mint hétfőn. Csilingelt a mikró, aztán egy gyors fürdőszobai kör. A ruhák is itt várnak már készenlétben, már csak azt kell eldönteni, melyik álarcom vegyem fel. Itt most nem járható a 'nincs egy rongyom se' közhely. Álarctúltengés van, sajnos. Mégiscsak hétfő van.

Ismerős hétvégi zajok, zümmög a mosógép, kattog a billentyűzet. Ahogy hűvösödik az időjárás, úgy kezd kisimulni minden. Figyelem a változásokat körülöttem, sok van mi felvidít, néhány felbosszant, a legtöbb közömbös. Csilingel a mikró, kiránt a semmirese-gondolásból. Nna. Most akkor gyerünk, kezdjünk a nappal valamit! Majdnem ugyanúgy, mint hétfőnként, csak ma még nem kell a ruhák mellé álarcot húznom.

Adtam vizet a madárnak, megpucoltam a magos tartályát, kapott inni az összes virág, elfogytak a piszkos bögrék a mosogatóból és még arra is jutott a reggelből, hogy egy órácskára visszafeküdjek olvasni. Hmm, talán ez a nyár igazi sebessége. Milyen jó is, ha esténként sétával zárjuk a napot!

Várakozás, csendben, nyugodtan. Nézelődés. Na most merre. Túlságosan meleg van még a normális pihenéshez, de lassulnak már az agykerekek. Üveg bor kinyitása lehetne egy alternatíva. A mozgalmas őszig még van egy hónap. Át kell ezt is izzadni, aztán már minden rendben lesz.

"Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük - holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet. Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe és gondba vagyunk beleágyazva. Semmi sem elégít ki, semmi nem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell; valódi emberek akarunk lenni. Az emberi szív saját képétől megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítő állhatatossággal. Ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kíváncsi vagyok; ez az egyetlen vonzó a könyvben, a képben, a szoborban és a muzsikában. Ez az, amit a szóban hallani akarok, ez és semmi más. Minden egyéb unalmas, érdektelen, közömbös, lényegtelen.
A könyv tárgya ez a gond, ez a terhesség, ez az állhatatosság, ez az egyetlen fontos és egyetlen érdekes esemény; ez a könyv tárgya és tartalma, szépsége és komolysága, nagysága és izgalma. Ez a szívós vakondok-szimfónia, ez a tüneményes őrület és szentséges türelem: előre, előre, fel, fölfelé, mindig csak fölfelé, végre megszületni, koplalni, túrni a földet, dühöngeni, fogakat összeszorítani, ki ahogy tudja, s ahogyan akarja.
A könyv tárgya az emberiség életének nagy szimfóniája, az a zene, amely a felszín története alatt szól, az emberi lét áldott valódi zenéje, amelynek egyetlen vágya és célja, egyetlen témája és szenvedélye van: embernek lenni, valódi és igazi embernek lenni, és emberi módon élni.
(...)
A legelső lépés abban az irányban, amelyet a könyv szerzői járnak. Az első lépés felismerni a felszín átkozott történetének örök értelmetlen zűrzavara mögött és alatt az áldott történet végső célját: emberré lenni. Felismerni, hogy végül is semmi de semmi bennünket tökéletesen ki nem elégít, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom, hanem csak ez az egy: végre, végül, embernek lenni."

/Hamvas Béla: Anthologia Humana/ innen

Ma tudtam meg, egy egészen más témájú telefonbeszélgetésből, hogy szerdán meghalt nagyanyám nővére. Már közelebb volt a százhoz, mint a kilencvenhez, hosszan tartó alap-nyavalyái is voltak szép számmal, de ha visszanézem az elmúlt éveket (legalább egy évtizedet kell, ha nem többet), szép öregkora volt. Szerdától lesz örök nyugalomban. Tavasszal láttam utoljára, mosolygott, mint mindig. Nem akarok más emléket róla.

Pirítós vastagon sajttal, nagy bögre tej mindjárt reggel. Aztán a kávé. Minimál net. Nagy levegőt vesz. Elindul.

Coming out volt ma késő délután. Egy óvatlan pillanatban elkottyantottam a blogolást. Most gombócgyomor délelőttig, milyen lesz a fogadtatás. Borítékolom, hogy csak a vicces jelenetek lesznek a menők. Mondjuk három napig. Szerencse, hogy van közte szombat és vasárnap.

A tegnapi gondolatok még ma is itt ülnek a fejemben. Felületes és agresszív férfivilág. Ez volt a kulcsszó. És az is, hogy eltűrik a nőt maguk között, ha éppenséggel eszes, de nem szép testű. Az életmegoldási alternatívákról majd még később lesz szó. Life is under construction.

Isteni adomány egy hűvös éjszaka. Kuckóhangulat van a takaró alatt. Kávé vár kint és egy nagy séta. Ma azért sem fogok rohanni a busz-metró-villamosra.

Fénylovak.

Itthon aztán blogok elé rogyva épp csak ki kellett nézni az ablakon és máris ott a naplementébe áztatott felhő és nem lehetett eltéveszteni, kié.

Tessék, előbbi kívánságom máris teljesült. Hazafelé a dugóban nagyon zenét hallgattunk és nagyot beszélgettünk. Észre se vettem, hogy másfél óra volt a máskor szokásos húszperces száguldás. Új dolog a világról nem derült ki, megváltatlan is maradt, de mégiscsak más szemszög és másfajta rendszerezés került elő. Néhol szájtátva hallgattam.

A babérligetben olvasgatást választottam esti mulatságul. Lehet, emberekkel kellene ilyenkor beszélgetnem, ami visszatart, hogy már én is unom a mindig panaszkodást. Terhére meg minek lenni... ha nem tudom a pozitív hangulatot.

Tájfunhuzat, ablakcsapkodás és üvegcsörömpölés. A mostani húsz fok kifújt az ágyból. Van még fél óra serteperte, igyekszem intézni a regenerálódást. A jövő hét már ma durvának látszik, a védőernyőm elhúz szabadságra. Igyekeznem kell nem pánikba esni, még mindig ott a felirat az irodában kis fatáblán, hogy ne vitatkozz hülyékkel. Igyekszem ezt is kellően sokszor megnézni. Meg kell nézni még az állásváltoztató honlapokat is, hiába fog hiányozni három-négy ember, főbb ennél az egészség.

Ha a kinti világban nem igazodok el, hát csinálok magamnak egy sajátot. Más megoldás nem jut most eszembe. Azt hittem, a józan ész nem ment még ki a divatból. Állandóan tévedek.

Másfél óra volt, amíg sikerült kimászni az ágyból, jajjdenincskedvem ott dolgozni. Viszont a muszájság miatt kénytelen vagyok, legalábbis egyelőre. Olvastam este sok keleti gondolatot, egyikben az volt, hogy ezt a muszájságot engedjem el. A kisördög azonban sutyorgott hátul, hát még egyszer olyat nem csinálok, hogy nincs másik hely és előbb felmondok. Az az egy év akkor brutális volt. Gyakorolni kell még ezt a keleti gondolkodást.

Égfirka.

Sose bocsátom meg magamnak a blogozás miatt szétégett tejberizst. Itt ülök szétbarkácsolt szájjal, három oldalon új fogkezdemény, homlokig érő zsibbadás és erre tessék, kozma. Éhen döglés testileg vagy szellemi túltápláltság?

Ültem egy parkban délután, szétfúrt de beépített szájjal, és körtelefonáltam. Csak hogy ne legyen már mégse egy nyugodt szabadságnapom. Elérték. A nájlongyári rosszarcok. Aztán gyógysoppingoltam egy könyvesboltban, haha, nem fogtok ki rajtam, visszamentem a padra a fák alá és gyógyolvastam a lelkemnek. Nna.
Holnap meg kipróbálom az újfogat, harapok vele, el, nyakat.

Éget a kávé és mar a sav. Nézem a céges levelezőt, a hétvégi események a gyárban a feje tetejére állították az összes tervemet. Hosszú kedd ígérkezik, bozótharc a ráadás. Vagy hagyom az egész levest sajátmagában főni és nem kavarom, nem akarom a jobb ízét, nem. Csakhát bemenni és látszatottlenni nem én vagyok.

Két évvel ezelőtt minden szellemi- és betűlázban égett. Ma nosztalgia-szerkesztés miatt ismét. Akkor sem aludtam sokat, ma sem lesz, betű, betű, betű. Legutoljára most egy Hamvas Béla topicban süllyedtem el. Újraolvasni, újraolvasni, ez lesz a szabály.

Ma reggel arra gondolok, hogy érettnek lenni annyi, mint megkétszereződve fiatalnak lenni. Az eredeti egyszerűbb és szebb. Reife ist doppelte Jugend. Minden érett gyümölcs ezt bizonyítja. Íme, az őszibarack. Sárga húsa van, az egyik oldala krapplakkvörös, a másik narancs. Kihívó és kívánatos. Megérni annyi, mint duplán fiatalnak lenni. És érettnek lenni a legnagyobb, mondja Shakespeare, ripeness is all. Semmi sem fiatalabb, mint az ilyen kacér gömbölyűség. Közben már régen a muskotályszőlőt szopogatom és hozzá mandulát harapok, de a fűben mellettem piros alma és két csodaszép szem szilva.

/Hamvas Béla: Gyümölcsóra/

Épp olyan, mint az igazi kamaszkor. Barátság életre-halálra. Vajon él-e még a Kis Herceg Rókája és szabad-e felnőtten ismételni?

Első eredmény két kupac vizes edény. Lesz még kettő, ahogy látom. Fele már tiszta.

Ki kell majd gondolnom, mi is legyen a mai nappal. Nincs iroda, nincs klíma, vagy itthon molyolok talpig sóban, például elrendezem a befejezetlen könyvek sorsát, vagy mászkálok a városban hideg helyről hideg helyre, hátha lesz valami érdekes. Vagy átalszom a napot, éjszakai bagolyra váltok. Vagy-vagy. Mindig jó, hogy felteszem ezeket a kérdéseket magamnak. Sose tudok dönteni. Máskor millió eurók sorsát egy perc alatt is akár, de magánügyben... Azt is megfogadtam már sokszor, hogy kerülöm a hárompontos mondatvégeket, olyan snassz, hogy egy méltó befejezést se tudok adni, és most megint majdnem így lett. Az lesz a vége, hogy megyek mosogatni, a lakás már amúgy is erősen hasonlít egy albán menekülttáborra.

Lelassult az idő folyása is, az óramutatók megolvadtak. Délben a tűző napon jártam, valami szellő próbálkozott a levegőben, de csak olyat tudott, mintha lángnyelvek nyaldosnának. Visszamenekültem az épületbe a klímagép alá. Este még mindig ugyanez a helyzet. Az órák úgy folydogálnak, mint a sósan maró verejték. Sose lesz hajnal.

Egy még meg nem írt hosszú levél tartalma gyűlik bennem. Torokkaparó dolgok ezek, butaságom története, hát miért nem kell az, ami van, feltétel nélkül és szeretetből áll? Hülye kérdéseimmel megy az idő, megy a hét és a hónap évszámra.

Lelassult életműködés, vonszolt test, kapkodás levegő után. Az arctörölgetés már lefutott játszma, erő nincs a kar emelésére, hagyni kell a nedvet folyni, majd megszárad, vagyis már mindegy, másik mozdulatra újra cseppek, máshol, mindenhol. Egyedül gondolatban nem, ott már tengerpart van.

Kialvatlanság, görcsös menzesz, hőség és a nemmehetekszabadságra érzés remek kis kombó. Ilyentájt erősen foglalkoztat a gondolat, hogy nemet váltok. Vagy hogy egyáltalán hogyan lehet ezt túlélni.

Elkeseredtem kicsit a ma esti időjárás-előrejelzések olvastával. Atya világ, még egy hét ilyen!
Ezen a héten vége lett az irodai pihengetésnek, beindult a nájlonszezon. Megrendelések dombokban egyelőre, a kereskedő-népség fele elhúzott szabadságra, ez egyrészt könnyebb, mert nincs aki telefonzaklat, másrészt meg viszi a fejében az információkat tengerpartra, Balatonra, világgá. A jobb csuklómon elkezdődött a tavalyi megerőltetéscsomó. Idén sem hagyom a gipszelést.

Vendégblogolás van, apró kellemetlenségek az őshonban, még jó, hogy van alternatíva, ide írhatom, hogy nagyon jó azért minden. Meg hideg is. Meg limonádé.

Állítólag húsz fok van odakint. De semmivel sem jön be hidegebb levegő a szobába, mint ami bent van. És izzadni lehet az ágy tetején. Alvás.... hát az olyan forgolódásos fekvés estétől reggelig.

Hőség a gépteremben is. Minden izzik. Beszélni is fárasztó. Gyorsan le akartam hát tudni az egész napi kommunikációt.
'Az lehet, hogy a most gyárból kimenő cuccokat megbookmarkoljuk, hogy a meleg miatt speciális reklamációs issue merülhet fel mondjuk a határnál való ötvenfokos állás miatti szétfolyásból??'

Úgy ébredtem, mint aki kapált egész éjjel. Ráadásul még mindig fáj a derekam. Nemszeretem meeting lesz ma délben, megint oka leszek valami rossznak. Biztosan ezért fáj a derekam, esett ki a fogam, nem akarom én ezt a napot.

Mostanában kaptam rá a 'következő blog' gombocska nyomogatására. A megszokott és megunt free- és egyéb magyar blogos arcok helyett sok igazi embert találtam. Addikt ez. Kisemberek kis örömökkel, nagy baráti társaságokkal és sehol senki nem veszekedik. Naháp. Majd olvasom is rögtön tovább.

Túl sokat beszéltem. Egy fogamat kivettem. Sajnos ez egy csapos mű volt, fogastól beletörött a helyzetbe. Most hát nem tudom hogyan lesz tovább, begyulladástól tartok. A római út költségvetését ismételten át kell gondolnom. Pluszmunkán agyalok.

Apró kis blogjáték a nagy netben. Többfordulós, neveztem, az elsőben elestem. Őszinteség a téma, inkognitó megléte az értékelési kritérium. Egyrészt jó ez, mert házon belül maradtak a személyes információk. Másrészt rossz ez, már megint kijött a személyes parám, 'nem kell ez senkinek'. Harmadrészt még mindig nem tudom, miért irkálok a netre.

Tibet, Kailash








more images

Vasárnap reggeli csendes semmittevés. Erre vágytam egész héten. Relax.

Lassan elkövetkezik az a hőmérséklet-tartomány, amelyet csakis nagyobb tömegű víz segítségével bírok elviselni. A tegnapokhoz képest ma már annyira tűz a nap, hogy felszívódtak a felhők is, most este nyolc óra van és harmincegy celziusz. Irány a fürdőkád, vastag könyv van.